Karácsony a szeretet ünnepe. Ennek bizonyságaképpen szerető Istenünk elküldte szent Fiát, hogy megmentse és megváltsa a világot. „A szeretetben nincsen félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet – írja János apostol –, mert a félelem gyötrelemmel jár: aki pedig fél, nem lehet teljessé a szeretetben” (1Jn 4,18).
„Ne féljetek” – hangzik az angyali szózat a karácsony evangéliumában (Lk 2,10). „Az éjszaka elmúlt, a nap pedig elközelgett” (Róm 13,12). A téli napforduló után feltartóztathatatlanul terjedő világosság kiűzi a sötétséget, ennek hasonlatosságára pedig az isteni szeretet emberi félelmeinket. Az alighogy magunk mögött hagyott ünnep lendületétől áthatva járjunk világosságban és szeretetben az új esztendőben!
Temesvár „szabadító karácsonyának” 35. esztendejébe léptünk. Áldón emlékezünk Isten jótéteményére, hogy megdöntötte az isten- és embertelen kommunista diktatúra uralmát, és kiszabadított „a gonosz birodalmának” (Ronald Reagan) fogságából és félelmeiből. Áldott legyen azoknak az emléke és öröksége, akik halálmegvető bátorsággal áldozták életüket szeretteikért és a szabadságért!
De a félelem alattomos módon, időről időre újból visszalopózik a szívünkbe. Ceauşescu titkosszolgáinak a nyomába lépve Iliescu terroristái taszították félelembe országunk népét. Ezt követően Marosvásárhely fekete márciusának és a bukaresti Egyetem téri eseményeknek a brutalitása félemlítette meg a szabadságért egyemberként kiálló románokat és magyarokat. Az eltelt harmincnégy évben a régi rezsim megosztó politikájának módjára az áldemokratikus többségi hatalom ismét elérte azt, hogy egymás elleni gyűlöletre és egymástól való félelemre hergelje az állampolgárokat, a románokat és magyarokat. Ennek az álságos politikai kurzusnak – értelemszerűen – minden esetben a legfőbb kárvallottja a kisebbségi magyarság.
„Ne kötelezzétek meg ismét magatokat a szolgaságnak igájával – int bennünket Pál apostol (Gal 5,1). Ne vegyük fel a „magyar kártyát”, ne engedjünk a gyűlölet és a félelem kísértésének, jóval győzzük meg a gonoszt! (Róm 12,21).
Aki fél, válságban van – állapítja meg Bibó István. „Gyáva népnek nincs hazája” – írja a Költő (Sajó Sándor). „Aki gyáva, aki rest, aki alkudozni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk, a mi árulónk” – kiáltja Erdély nagy fia, Kós Károly, aki 140 évvel ezelőtt született Temesváron.
Petőfi sem alkuszik – tesz bizonyságot róla nagy költőutódja, Ady Endre. Példájukat követve mi sem alkudhatunk meg sem félelemből, sem számításból, sem önérdekből, sem opportunista szűkkeblűségből. Magyarságunk iránti föltétlen szeretetünk nem engedi meg.
Marcel Ciolacu miniszterelnök is azt mondja, hogy nem alkuszik, mivel – úgymond: „Románia szuverenitása és területi integritása nem lehet alku tárgya”. Az EMNT és az SZNT autonómiatörvénytervezetével kapcsolatos kijelentése azonban merő inszinuáció, hiszen mi nem veszélyeztetjük Nagy-Románia szuverenitását és területi épségét, hanem csupán azt kívánjuk, ami egy demokratikus társadalomban jog szerint megilleti erdélyi magyar közösségünket. A román nép szándékos félrevezetésének és magyarellenes uszításnak kell tartanunk törvénytervezeteink „revizionista” és „toxikus kezdeményezésnek” való megbélyegzését, valamint a Képviselőház elnökéhez szóló azon utasítását, hogy a törvényhozó testület „tegyen gyors intézkedést az RMDSZ kezdeményezésének visszautasítására”. Kós Károly Kiáltó szójával szólva nem akarunk többet és mást, mint amit „szabad elhatározásából ígért nekünk Románia szentesített törvénye: a gyulafehérvári határozat”, éspedig nemzeti autonómiát. Hadd tegyük hozzá, hogy Romániának a Trianon óta eltelt évszázad sem volt elégséges arra, hogy az azóta beígért kisebbségi törvényt megalkossa. Legutóbb a 2020-as, majd ’21-es kormányprogramok irányozták elő ennek a törvénynek az elfogadását, azonban mint mindig, a román törvényhozás ezt is elszabotálta.
Apropó: RMDSZ. Idézett nyilatkozatában Ciolacu miniszterelnök „az RMDSZ kezdeményezéséről” beszél. A valóség ellenben az, hogy a törvénytervezetek az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács szakmai műhelyeiben készültek, parlament elé terjesztői pedig Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Szövetség elnök-képviselője és az RMDSZ listáján megválasztott másik képviselőtársa, akik kezdettől fogva következetesen kiállnak kisebbségi önrendelkezésünk ügye mellett.
Szintén az RMDSZ-hez kapcsolódik annak a delegációnak a jószolgálati útja, mely tavaly decemberben járt az Amerikai Egyesült Államokban. Ennek rendjén – egyebek mellett – arra hívták fel washingtoni politikusok figyelmét, hogy „a szélsőséges, populista, legionárius retorikájú Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) megerősödése komoly veszélyt jelent Romániára és a magyarokra nézve”. Ezzel a megállapítással önmagában csak egyetérteni lehet, de a valósághoz az is hozzátartozik, hogy a nacionálkommunizmus idejére emlékeztető zsigeri magyarellenesség többé vagy kevésbé az egész román politikai osztálynak a sajátja. Az AUR bűnbaknak való kikiáltása eltereli a figyelmet a román államnacionalista berendezkedésről, nevezetesen az RMDSZ volt kormánykoalíciós partnereiről vagy éppenséggel Klaus Iohannis államelnökről, aki és amelyek cinkos hallgatással vagy éppenséggel cselekvő módon asszisztálnak a romániai hungarofóbia térhódításához.
Meg kell érteni, hogy az áldozat sohasem lehet szövetségese a tettesnek, mint ahogyan a Stockholm-szindróma csapdájába sem szabad gyanútlanul besétálnia. A közös zsákmányszerzésen alapuló szociáldemokrata-nemzeti liberális koalíció csatlósának lenni egyet jelentene azzal, hogy pártérdekből feladjuk nemzeti értékeinket és érdekeinket.
Választások éve következik Romániában. Félelem és önámítás nélkül szembe kell néznünk a valósággal. Erdélyi magyarságunk száz év alatt a felére apadt, s fogyatkozásunk az utóbbi három évtizedben gyorsult fel. Málta vagy Liechtenstein csekély lélekszámával példálózva nem szabad áltatnunk magunkat. Be kell látnunk, hogy – a többi határon túli nemzetrészhez hasonlóan – Európa veszélyeztetett népcsoportjai közé kerültünk.
De félnünk, megijednünk sem szabad, mert az önfeladáshoz és biztos kudarchoz vezetne. Rendeznünk kell sorainkat és szervezkednünk kell a munkára, építésre. Egyetlen válasz Trianonra, jelenlegi elesett állapotunkra: közösségi jogaink kivívása, az autonómia. Az 1989-es romániai forradalom még mindig adósunk a kisebbségi rendszerváltozással – erről nem mondhatunk le.
Kérjük Istent, hogy kimondhatatlan szeretetével űzze el félelmeinket. Hitünk és szeretetünk szövetségében egymást nem legyőznünk, hanem meggyőznünk kell. Ha nem így cselekszünk, mindnyájan csak vesztesek lehetünk. Választhatunk.
„Szabadon bűn és erény között / Választhatni, mily nagy eszme; S tudni, hogy felettünk / Pajzsul áll Isten kegyelme. / Tégy bátran hát…” – áll Az ember tragédiájában.
Nagyvárad, 2024. január 12.
Tőkés László
