Az államcsőd közelébe jutott Románia kommunista egypártrendszerre emlékeztető kormánya a koronavírus-járvány súlyosbodására való tekintettel az országos veszélyhelyzet meghosszabbításáról határozott.

Hogyha létezett volna ilyen, az Országos Vészhelyzeti Bizottság (CNSU) anno 1989-ben is veszélyhelyzetet hirdethetett volna. Az akkori Ceaușescu-rezsim ugyanis végső veszedelembe taszította az országot. Ez a megállapítás fokozott mértékben érvényes volt a végveszélybe került romániai – erdélyi – magyarságra.

Az egykori, a mostaninál minden bizonnyal súlyosabb vészhelyzetből – Isten kegyelméből – 1989 „szabadító karácsonyán” csodával határos módon megszabadultunk. 1990 új esztendejében tele reménnyel tekintettünk a jövő elébe. Miért ne hihetnénk és remélhetnénk, hogy – három évtized múltán – a jelenlegi veszélyhelyzetből is van kiút és szabadulás?! És ezen a ponton – értelemszerűen – nem csupán a lesújtó járványhelyzetre, hanem mostani posztkommunista rendszerünkre is gondolnunk kell, amely politikai, erkölcsi kórként telepszik társadalmunkra.

Az Úr születésének 2022. esztendejében hitbéli meggyőződéssel bíznunk kell benne, és minden lehetőt meg kell tennünk érte, hogy a járvány és a politikai rendszer okozta nyomasztó válsághelyzetből kijussunk. A többségi románság és az erdélyi magyarság 1989 karácsonyán tanúsított – kölcsönös – szolidaritásával kell munkálkodnunk és harcolnunk a visszahúzó múlt meghaladásáért, a tényleges rendszerváltozás véghezviteléért, országunk és magyar közösségünk felemelkedéséért.

* * *

1989–1990 fordulóján, a letűnt óév és a felvirradó új esztendő Janus-arcú feszültségében a bukott múlt és az ígéretes jövendő ellentéte képzett fel szemeinkben. Semmik voltunk és semmink nem volt. És íme – gondoltuk: szabadok lettünk, talpra állhatunk, és minden a miénk lehet. Kegyelmi időket éltünk, ami összefogásra és cselekvésre indított bennünket.

Az 1989. december 28-án elfogadott szilágycsehi program-felhívásban „az egybegyűltek, élve a szabadság biztosította új lehetőségekkel” egyöntetűen kinyilvánították, hogy „szerény erejükhöz képest kezdeményező szerepet kívánnak vállalni a református egyház megújításában, a reformáció örök érvényű elvének értelmében: »Ecclesia semper reformari debet« (…) »Mindent megpróbáljatok« (1Thessz 5,21), és az alkalmat áron is megvegyétek (Ef 5,16)” – hangzott a kiáltványban. A megújulásnak ez a parancsoló erkölcsi késztetése – kategorikus imperatívusza – hatotta át valamennyi testvéregyházunkat, egész, öntudatra ébredő erdélyi magyar közösségünket.

És romjaiból újjászerveztük egyházainkat. Visszaköveteltük jussunkat és jogainkat, példás egyházi és polgári együttműködéssel hozzáláttunk templomaink, iskoláink, intézményeink helyreállításához – amit és amint lehetett.

Most, az óév múltán és az új esztendő elején az emlékezés mellett első szavunk legyen ezért a hálaadásé. Istennek adjunk hálát mindazért, amit a tavalyi évben és az eltelt emberöltőnyi időben elértünk. Az egymást követő jeles évfordulók mentén adjunk hálát épülő egyházainkért és gyülekezeti közösségeinkért, a Zilahi Református Wesselényi Kollégiummal együtt, többi helyreállított egyházi iskolánkért, továbbá mindazokért az eredményekért, melyek számbavételére ezen a helyen nincsen keret. A Partiumi Keresztény Egyetem létrehozatalának 30. és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem létrejöttének 20. évfordulóján történelmi egyházaink azon elöljáróinak a szolgálatát külön is illesse elismerés, akik magyar nyelvű felsőoktatásunk eme pótolhatatlan intézményeit megalapították.

Trianont követő kényszerű létrejöttének a centenáriumán hadd idézzük a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek a millecentenárium (1996) esztendejében választott, sokatmondó jelmondatát: „azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van” – valljuk Pál apostollal (Rm 8,28). Ez az igevers híven kifejezi nem csupán királyhágómelléki egyházkerületünk, hanem valamennyi Romániába szakadt magyar egyházunk, valamint jogaiban és szabadságában korlátozott egész erdélyi magyarságunk valós helyzetét és Isten szeretetébe gyökerező hitfelfogását.

Vajon él-e bennünk ez az istenes szeretet, melynek vonzásában hozzá visszatalálva folytatni tudjuk magunk és a köz javára azt a munkát és szolgálatot, amelyre három évtizede elindított bennünket?

* * *

Az 1989-es „dicsőséges román forradalom” megítélése tekintetében teljes tudathasadás jellemzi a román társadalmat. Miközben az „ellopott forradalom” haszonélvezői gátlástalan módon felprédálták az országot, a szabadságharcosok és hozzátartozóik, valamint a megvezetett köznép egyszerű fiai joggal teszik fel a kérdést: ezért hullatták vérüket, és ezért a koldus és korrupt Romániáért áldozták életüket Temesvár és a nemzet hősei?!

Az 1989-es sorsfordító karácsony és a nemzeti ébredés kezdeti lelkesedésének elmúltán mi, temesvári és erdélyi, partiumi, székelyföldi magyarok is kiábrándulással voltunk kénytelenek megtapasztalni forradalmi eszményeink és reményeink megcsúfolását, a szabadság és demokrácia ügye melletti kiállásunk visszájára fordulását. A forradalomhoz vezető temesvári népfelkelés alapjául szolgáló román–magyar szolidaritás mindmáig tartó, féktelen magyarellenességbe csapott át, amely útját állja a sorsdöntő fontosságú román–magyar megbékélésnek.

Most, közvetlenül karácsony után, Krisztus Urunk születésének évadán gondoljunk Augustus császárnak az egész római birodalomra kiterjedő népszámlálást elrendelő parancsolatára (Lk 2,1). Idén Románia „provinciáiban” is népszámlálást tartanak.

Milyen gazdái vannak országunknak, amelynek népe immár évtizedek óta a „lábával szavaz”, és hanyatt-homlok hagyja oda hazáját? Jelenleg 3,6–4 millió romániai vendégmunkás dolgozik idegen országban. Szíriát követve a migránsokat kibocsátó államok rangsorában rögtön Románia következik. Számaránya függvényében az elvándorlók jelentős része magyar.

Hogyha „megméretik”, Erdély magyarsága is „híjával találtatik” (Dán 5,27). És nemcsak számbeli, hanem erkölcsi értelemben is. Mert mi értelme a kivívott szabadságnak, hogyha azt szülőhazánk „szabad” elhagyására használjuk? Mit ér a szabadság, hogyha a gyökereinktől való elszakadáshoz, az itthon maradó szeretteink magára hagyásához, erdélyi magyar önazonosságunk megtagadásához, falvaink és városaink elnéptelenedéséhez vezet? És kinek, minek alapítottunk iskolát, egyetemet, építettünk templomot, és szerezzük vissza épületeinket és intézményeinket, hogyha lakóik a messze idegenbe vagy a jobb létet kínáló Kis-Magyarországra vándorolnak?

Templomaink tornyában kiknek szól a harang? A templomjáró gyülekezetnek, vagy pedig már csak azokért, akik „a minden élők útján” végképp eltávoznak?

Európai migránsok vagy erdélyi magyarok legyünk? – élére állítva ezenképpen tevődik fel a kérdés.

A „szabad és demokratikus” Románia utóbbi harminc évében – hogy az előbbiekről ne is beszéljünk – Marosvásárhely magyar népességének aránya 50% alá esett, Szatmárnémetié 40%, Nagyváradé 30%, Kolozsváré pedig 20% alá. A sort folytathatnánk. Számbéli arányunk – nevezhetjük így – a kassai, illetve pozsonyi modell szerint alakul. És még csak az sem vigasztalhat, hogy román polgártársaink fogyatkozása is drámai. Ők ugyanis a saját országukban vannak – nekünk viszont létkérdés, hogy ne jussunk az elfogyott szászok és svábok sorsára.

1989 szent karácsonyán a szilágysági Menyőben tartott ünnepi istentiszteleten egyik első dolgunk az volt, hogy nyilvános felhívást intézzünk a bukott Heródes országából elvándoroltakhoz: „Jöjjetek haza!

Most, az új esztendő kezdetén, valamint a XXI. évszázad elején sincs égetőbb és fontosabb kérdés, mint vészes fogyatkozásunk megállítása, demográfiai válságunk leküzdése. Kárpát-medencei szinten nemzeti magyar kormányunk is ezen munkálkodik a család- és gyermekvédelem, a kivándoroltak hazavonzása és a határokon átívelő nemzetegyesítés terén, illetve az illegális migráció és a deviáns nyugati ideológiai áramlatok ellenében.

Egyházainknak és polgári társadalmunknak, családjainknak, mindannyiunknak és egész nemzeti közösségünknek nemes feladata és szent kötelessége, hogy az itthon lévőket itthon tartsa, az eltávozottakat pedig hazahívja. Gyermekeink, ifjúságunk szülőföldünkön való megtartása kiemelt hivatása a felnőtt társadalomnak. Civil társadalmunknak, politikai képviseleteinknek és önkormányzatainknak pedig kiváltképpeni felelősségük, hogy megfelelő politikai, gazdasági és létkörülmények kialakításával segítsék elő népünk Erdély földjén való megmaradását.

Az új esztendőben Kányádi Sándor „csendes pohárköszöntőjével” kívánjuk közösen: „Szaporodjon ez az ország / Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’, / S ki honnan jött, soha soha / Ne feledje”

Nagyvárad, 2022. január 10.

Tőkés László,

az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke

EMNT

Facebook