Mai kiemelt szabadegyetemi rendezvényünk eredeti témája: Szenvedélyünk Magyarország. A történelmi Magyarország „keretében” és a határokon átívelő nemzetegyesítés szellemében előadásomnak ezt a címet adtam: Szenvedélyünk Erdély.

Anélkül, hogy nyelvészkedésbe fognék, féltve szeretett Erdélyországunk megszenvedett múltjából fakadó érzéseinknek adok hangot, amikor is mindenekelőtt áldott emlékű erdélyi nagyjainkról, az idén eltávozott Kallós Zoltán néprajztudósról és Kányádi Sándor nemzeti költőnkről emlékezem meg – a mezőségi Válaszút és a Kis-Küküllő menti Nagygalambfalva megtartó közösségében. „Legelső a nemzet, második a család, és csak harmadsorban nézd a magad javát!” – köti a lelkünkre Kányádi Sándor.

Erdély nemzeti közösségeinek 1989-béli egymásra találása jegyében áldón emlékezzünk még Doina Cornea asszonyra, a román antikommunista ellenállás vezéralakjára. Krisztusban tekintve: haláluk a feltámadás és az élet ígéretét hordozza.

A tilalom alá vetett Székely Autonóm Terület szívében testvéri szeretettel köszöntöm a Szabadegyetem hallgatóit és a Tábor visszatérő és újan jött részvevőit – mindazokat, akiknek „szenvedélyük Tusványos”.

Megnyugvással vesszük tudomásul, hogy a környéken barangoló „problémás medvecsaládot”, a természetes szaporulat fontosságára mutató anyamedvét és három bocsát talán sikerült idejében elköltöztetni – annak reményében, hogy az illetékes bukaresti hatóságok a székelyföldi medveállomány védelméhez hasonlóan az ország magyar/székely kisebbségének védelmét is legalább ennyire fontosnak tartják.

De félretéve az iróniát, őszintén sajnáljuk, hogy a Traian Bǎsescu volt államfő által követett egészséges gyakorlatot megszakítva nyári táborunkban immár több év óta nem üdvözölhetjük a román politikai és közélet hivatalos képviselőit, akiknek hiányában a kezdeti magyar–román párbeszéd eme jeles fóruma – amúgy igen hasznos és építő módon – Kárpát-medencei magyar nemzetpolitikai szabadegyetemmé alakult át. Ennek ellenére és mindemellett kivételes megbecsüléssel üdvözöljük a meghívásunkat elfogadó román és más nemzetiségű vendégeinket, akik az alapítók – köztük is Németh Zsolt országgyűlési képviselő, külügyi bizottsági elnök és Toró T. Tibor erdélyi néppárti ügyvezető elnök – szándékai szerint cselekvő módon részt vállalnak az európai jövőképünk kialakításáról szóló együttgondolkozásból.

Végül, de nem utolsó sorban szabadegyetemünk és diáktáborunk állandó tagjaként és díszvendégeként megkülönböztetett tisztelettel és nagy örömmel üdvözlöm körünkben Orbán Viktor elnök urat, a Nemzet miniszterelnökét, akinek évről évre kellő alkalomként és helyszínként szolgál Tusnádfürdő messzehangzó előadásai és gondolatai elmondására. Idén – reményeink szerint – az illiberalizmus kritikai üzenete folytatásaképpen a kereszténydemokrácia építésének megfogalmazása irányába fog továbblépni.

A Szervezők kiemelt partnerének, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak a nevében őszinte elismerésemet fejezem ki – gondolom, mindannyiunk nevében – a Fidesz-KDNP sorozatban harmadszori, ez alkalommal is kétharmados idei választási győzelme iránt, mely a maga nemében európai, nemzetközi szinten is egyedülálló eredménynek számít. Autonómiatanácsunk és szövetségesei, illetve szervezeti rendszerünk az erdélyi szavazatok közel fele részének a begyűjtésével járult hozzá ehhez a fényes sikerhez.

A honosítás révén megszerzett magyar állampolgárságban testet öltő nemzeti összetartozás kötelékében saját élet-halál harcunkra vonatkozóan is hadd idézzem a Miniszterelnök úr székfoglaló beszédét: „háromszori kétharmaddal a hátunk mögött nekünk a lehetetlenre kell vállalkoznunk, mert ami lehetséges, azt más is meg tudja csinálni”. Ez a „lehetetlen” pedig nem más, mint a magyarok ügyének életre és jövőre szóló rendezése Erdélyben és a Kárpát-medencében, szélesebb összefüggésben pedig Európában.

A nyári szabadegyetem, illetve a mai rendezvény központi üzeneteként a továbbiakban a bálványosi-tusnádfürdői nemzeti politizálásunk számára kívánatos, illetve a Magyarország és Erdély iránt érzett szenvedélyünkről szólok. Arról a „passzióról”, mely végső kicsengésében és mélyebb értelmében Krisztus Urunk értünk vállalt kereszthordozásával, „passiójával” rokon. Magyarország trianoni megtöretésének összefüggésében egészen új dimenziót nyer ez a „szenvedély”…

A mindennapi megítélésben – finoman szólva – nincs túl nagy becsületük a politikusoknak és általában a politikának. Erről persze leginkább maguk az öncélú pártosságukban és önös érdekeik közt elveszlődő politikusok tehetnek. Akiknek – egyebek mellett – gyakori hiányosságuk vagy vétkük az, hogy érzelem nélkül politizálnak, sőt mondvacsinált ellentétbe állítják egymással az érzelmi és – úgymond – a racionális, realista politikát, az előbbit – mint holmi gyengeséget – egyenesen lesajnálva.

„Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő, / mikor anyád sikolt?!” – szegezi nekünk a kérdést Dsida Jenő, Jeremiás siralmainak húrjain jajongva el magyar zsoltárát: Psalmus Hungaricusát. Lehetsz-e magyar politikus „amikor anyád sikolt”? – fogalmazódik meg bennünk újra az ő legkevésbé sem költőinek tekinthető kérdése.

„Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?” – Góg és Magóg fiaként hasonló egzisztenciális kérdésfelvetéssel robban be tragikus XX. századi költészetünkbe és közéletünkbe Ady Endre, a legmagasabb erkölcsi mérce alá állítva tájba simuló megélhetési és zsákmánypolitikusainkat.

Ebből a megközelítésből nézve érthetjük meg igazán, hogy mit jelent a „Szenvedélyünk Magyarország” és a „Szenvedélyünk Erdély”, valamint azt a nemes szenvedélyt, amely az őseredeti bálványosi tábort a rendszerváltozáskor létrehívta, s amely ezáltal a bálványosi-tusványosi folyamatot, utóbb pedig a határok fölötti nemzetegyesítést zászlajára tűző nemzetpolitikát útjára indította; s melynek forrásvidékét a lakiteleki táborban, majd Nagy Imre temetésén és a páneurópai piknik határvidékén, erdélyi viszonylatban pedig a temesvári végeken és a kolozsvári autonómianyilatkozatot elfogadó erdélyi rendek lelkületében találhatjuk meg.

Ki is tagadná az értelem fontosságát – de több kell ennél: az érzelem. Mondom a Még nem elég! költőjével, aki az erkölcsi elkötelezettség és a cselekvő hit imperatívuszával rója reánk küldetésünk „krisztusi igájának” „gyönyörűséges terhét” – még hogyha nem is kifejezetten keresztény szóhasználattal fogalmaz.

A legmagasabb szinten arról a különbözőségről van szó, mely az államférfit és a hétköznapi értelemben vett politikust különbözteti meg egymástól. Bibliai értelemben pedig: a prófétát és a papot. Az Isten iránti hitbeli engedelmesség és a mieink iránti szenvedélyes szeretet és hűség az a hivatásbeli érzelmi többlet és fedezet, lelki motiváció, mely egy hiteles és célravezető nemzetpolitikához szükségeltetik – a többi csak technikai, szakmai és módszertani kérdés, melyek a maguk helyén természetesen szintén elengedhetetlen követelményei a helyes és jó politizálásnak.

Lehet-e szenvtelen „realizmussal” tekinteni arra a siralmas állapotra, melybe jobb sorsra érdemes erdélyi magyarságunk Trianont követően, utóbb pedig a nacionálkommunista elnyomás, majd az ellopott forradalom után a többszörös kommunista visszarendeződés során jutott?!

Szabad-e egy kényelmes paktumpolitika „bölcs” opportunizmusában egyensúlyozgatni és az ún. kis lépések politikájának „józanságával” méricskélni az előttünk tátongó szakadékot, és magamutogató fesztív historizmussal magasztalni száz esztendőnket az ezer éves történelmünk „díszkeretében” – miközben a századik évfordulóját ünneplő Nagy-Románia lesújtó helyzetével elégedetlen román tömegek állandósult tiltakozó tüntetéssorozata zajlik Bukarestben és nagyvárosainkban, a „haza bölcsének” számító, a „nagy egyesüléssel” egyidős Mihai Şora filozófus pedig a Victoria téren ezekre a szavakra fakad: „Románia rosszul fest. Románia ma megosztottabb, törékenyebb és roskatagabb, mint valaha, a Pruton innen és túl.”

Isten óvjon attól, hogy a népétől elidegenedett és a vizet saját malmára hajtó román politikai osztály amoralitása és immoralitása fertőző betegségként reánk is átragadjon!

A Tetőn állva, száz évvel ezelőtt Áprily Lajos „egy titokzatos szót” mondott: Erdély. Erdély szerelme szorongat bennünket ma is, amikor az egyoldalúan „pozitivista”, polkorrekt politikai kurzussal szemben haladva számba vesszük már-már helyrehozhatatlan centenáris veszteségeinket. Nem érzelmektől fűtött, elhomályosult tekintettel tesszük ezt, hanem azzal a tényeken alapuló, fájdalmas, de hideg realizmussal, mellyel a hivatástudó orvos néz szembe életveszélyes kórban szenvedő felebarátjának helyzetével.

Hogyha újraolvassuk az országától és jogaitól megfosztott erdélyi magyarság kisemmizéséről, elnyomatásáról, elsorvadásáról és lehanyatlásáról szóló, utóbbi száz éves történelmünk tengernyi irodalmát, vagy éppenséggel felütjük a „gyilkos” kommunista rendszer kártételeit összefoglaló Tismăneanu-jelentésnek a magyarokra vonatkozó drámai fejezetét, vagy nem utolsósorban az idei esztendőnek, illetve a legutóbbi hónapnak a román centenáriumra időzített, töményen magyarellenes megnyilvánulásait és cselekményeit vesszük figyelembe – nem marad kétségünk affelől, hogy a beolvasztásunkra, kiszorításunkra és megsemmisítésünkre irányuló, poszttrianoni tradicionális pánromán nemzetstratégia – Európa ide vagy oda – változott formában továbbra is érvényben maradt. Azzal együtt, hogy a tovább élő Ceauşescu-doktrína szerint: a kisebbségi kérdés Romániában példás megoldást nyert. Horribile dictu maga a németből asszimilálódott Klaus Iohannis államelnök is ezt üzeni nekünk és a világnak, aki látható módon magyar közösségünknek is a kipusztult erdélyi szászság sorsát szánja.

Az elmondottakra nézve szolgáljon mementóként a fondorlatos székelyföldi terrorper két áldozatának, Beke Istvánnak és Szőcs Zoltánnak a galád börtönbe vettetése. Egy pillanatig sem nyugodhatunk, amíg – Ceauşescu diktátor bukása után harminc évvel – újból politikai foglyok ülnek román börtönben!

1989 után, majd országaink csatlakozását követően sorsunk gyökeres jobbrafordulását vártuk az egyesült Európától. A beözönlő muszlimok „emberi jogaira” koncentráló Unió azonban szinte ügyet sem vet őshonos kisebbségeire, sőt a Magyarországgal szemben alkalmazott kettős mérce, valamint a hírhedt Sargentini-jelentés és a hazánk ellen indított, újabb – migránsbarát – kötelezettségszegési eljárás tanúsága szerint maga is egyfajta magyarellenes politikai kurzus vonalán halad.

Orbán Viktor megfogalmazása értelmében ama „lehetetlenre kell vállalkoznunk”, hogy ezzel a sokrétű magyarellenességgel szembeszállva, szívós küzdelemmel és kellő politikai bölcsességgel áttörést érjünk el nemzet- és kisebbségpolitikai téren mind Európában, mind a Kárpát-medencében, illetve Erdélyben. Ebben a tekintetben éppen úgy számítanunk kell Magyarország védhatalmi szerepvállalására, miként az ukrajnai / kárpátaljai magyar testvéreink tehetik ezt.

Mindent egybevetve: erdélyi magyarságunk ügye – közel száz évvel elcsatolása után – mindmáig rendezetlen. Többé vagy kevésbe ugyanez mondható el a többi elszakított nemzetrész helyzetéről. Továbbra is azt tapasztaljuk, hogy többségi „gazdáink” nem megoldani, hanem szőnyeg alá seperni, nem létezővé tenni akarják a problémát. Sőt a román többségi politikum felelősségvállalás helyett kriminalizálja a magyarságot.

A román részről is rengeteg bírálatban részesülő nagy-román centenáriumi jubilálás jobbára nacionalista, nacionálkommunista klisékre épül, központi eleme lévén a magyarságról alkotott hagyományos ellenségkép kultiválása. Megjegyzem, hogy erre tragikomikus módon a német-román államfő is szerencsétlenül rájátszik, amikor Trianon legnagyobb vesztesével, a szinte teljesen megsemmisített szász és sváb közösséggel – a Nobel-díjas Herta Müller maradék népével – ünnepelteti a „Nagy Egyesülést”.

Ezzel szemben az általunk is tiszteletben tartott centenáriumi évforduló éppen az ellenkezőjére volna alkalmas. Itt volna az alkalom és a kellő idő közös dolgaink rendezésére – amint József Attila fogalmaz –: az erdélyi magyarság ügyének megoldására, a románok és magyarok közötti megbékélésre. Hogyha már a hatalomba visszatérő kommunisták 1989 kegyelmi idejében meghiúsították, itt volna az idő, hogy újból megkíséreljük ezt.

Ehhez az újabb próbálkozáshoz merítsünk indítást és ihletet azoknak a román és magyar személyiségeknek a példájából, akik 1989. június 16-án – Nagy Imre és sorstársai újratemetésének napján – a Budapesti nyilatkozatban kötelezték el magukat a román–magyar viszony, illetve az erdélyi magyarság helyzetének békés rendezésére. Hadd álljon itt a többek között Antall József, Csoóri Sándor és Für Lajos, valamint Mihnea Berindei, Ion Vianu és Dinu Zamfirescu által a Magyar Demokrata Fórum és a Romániai Emberi Jogokat Védő Liga képviseletében aláírt dokumentum Erdélyre vonatkozó részlete: „Erdélynek, mely az egymást kiegészítő kultúrák földje volt és maradt, a kulturális és vallási pluralizmus modelljévé kell válnia. Népeink érdekeit szolgálja, hogy a kultúrák, a vallások és hagyományok sokfélesége, mely mindig is erdélyi sajátosság volt, megmaradjon. Biztosítani kell mindegyik nemzet jogát az autonóm politikai képviselethez és a kulturális autonómiához. Ezek megvalósítása megköveteli – többek között – a magyar nyelvű oktatás megszervezését minden fokon, beleértve a kolozsvári magyar egyetem visszaállítását is.”

Ahhoz hasonlóan, ahogyan az Egyesült Államoknak Amerika, nemzeti politikánk számára pedig Magyarország az első – a román nemzet ebbéli igényét is készséggel el kell ismernünk. Nemzeteink szuverenitása nem képezheti kérdés tárgyát. Mint amiképpen erdélyi magyarságunk, illetve Székelyföld autonómiához való joga is elvitathatatlan.

 

Tőkés László

szerk