Székelykeresztúr, 2024. március 15.

„Magyar történet múzsája, / Vésőd soká nyúgodott. / Vedd föl azt s örök tábládra / Vésd föl ezt a nagy napot!” – Amikor Petőfi Sándor ezeket a sorokat írta, maga sem gondolhatta, hogy verse próféciává válik, és hőn szeretett nemzete azóta is, 176 év után, március 15-ét legnagyobb ünnepeként ünnepli. Akkor és ott, Pesten a márciusi ifjak történelmet írtak.

Meghívólevelében Koncz Hunor polgármester úgy fogalmazott, hogy ez a megszentelt nap „nemcsak a múlt, hanem a jelen és a jövő számára is fontos”. Való igaz, mai ünnepünk nem annyira a múltnak, hanem sokkal inkább a jelennek és a jövőnek szól. A forradalom örök jelenidejűségében már 1956 szabadságharca is 1848 örökségét vitte tovább. Tilalmas idők következtek. Március 15-ike megünneplését tiltotta a kommunista diktatúra az országhatárok minden oldalán. Amikor aztán 1989 „szabadító karácsonya” beköszöntött, 1990 márciusának idusán mintegy varázsütésre elevenedett meg Erdély s benne Székelyföld magyarsága, és a szabad jövő ígéretével és reménységével a szívében szentelte meg az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc elévülhetetlen ünnepét. Mielőtt az 1989-es romániai népi felkelést végérvényesen megpuccsolták volna, a szabadság ünnepének ez a felemelő érzése hatott át mindnyájunkat. Ez a szent érzés egyesített bennünket 1990 áprilisában is, Székelykeresztúr főterén, amikor egyházaink ökumenikus közösségében gyűltünk össze hálákat adni az isteni szabadításért.

Példázatos jelentést hordoz az a körülmény, hogy „szent Petőfi Sándor” – ahogyan egy nagyváradi rajongója nevezte őt – Székelyföldön talált „második hazájára”, élete utolsó állomása pedig éppen Keresztúr volt, ahonnan másnap vesztébe rohant a fehéregyházi vesztes csatába. Eredeti szándékát megmásítva, Mezőberényből tért vissza a cári és a császári hadak által szorongatott Erdélybe, Bem apó táborába. Mintegy a vesztét érezve, ő maga mondotta, hogy „mindennek a fátum szerint kell történnie”. Itt járt, kelt a keresztúriak között, Zeyk Domokos, Gyalókay Lajos, Egressy Gábor és vendéglátója, Varga Zsigmond társaságában. Még énekre is gyújtottak a baljóslatú másnap előestéjén, és a Gyárfás-kúrián bajtársai körében elköltötte – krisztusinak mondható – „utolsó vacsoráját”.

A népi emlékezet szerint valamikor, rövid ittléte alatt az Egy gondolat bánt engemet című profetikus költeményét is elmondta volt. Noha hiteles források nem támasztják alá – akár el is mondhatta volna, hiszen önbeteljesítő jóslata szóról szóra bevált. „Ott essem el én, / A harc mezején”, azokkal a – székely – hősökkel együtt, „kik érted haltak, szent világszabadság!” – írta volt, és lánglelkű hősi vágya beteljesült. A magyar és a világszabadság oltárán feláldozta életét, s olyképpen szállt a mennybe, hogy holttetemét és sírba tételét senki sem látta. Emlékét csak legendabéli sírja őrzi a timafalvi temetőben. A kör bezárult. Március 15-i Nemzeti dalának fogadalmát a Költő önnön vérével pecsételte meg. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” – mondjuk Krisztus szavával „a magyarok Istenének” hitében (1Kor 11,24).

Példázatosnak neveztem Petőfi Sándor Erdélyre s benne Székelyföldre való rátalálását. „Ki eddig a porban hevertél, / Légy üdvözölve kebelünkön, Erdély” – írta túláradó lelkesedéssel Két ország ölelkezése című költeményében, mintegy a személyes átélés erejével hitelesítve a márciusi ifjak 12 pontjának Uniót kimondó tételét. Országhatárok által szétszabdalt nemzetünk egysége talán minden eddiginél időszerűbb kívánalom és követelmény, melyet az 1848-as forradalom és szabadságharc testált reánk. És amelyért a határőrizetre hivatott székely nép mindenkor vérét ontotta.

Orbán Balázs A Székelyföld leírásában megemlékezik arról az 1605-ös székelykeresztúri nagygyűlésről, ahol Bocskai István szabadságharcos fejedelmünk oldalán sorakoztak fel az egybegyűltek, ekképpen méltatva őket: „a harcias és csatlakozásában megrendíthetetlen, hűségében megingathatatlan székely nép mily nagy Erdély történelmében”! Hasonlóképpen magasztalja fel Petőfi Sándor a székelyek vitézségét: „Ki merne nékik ellenállni? / Ily bátorságot szívében ki hord? / Mennek, röpülnek, mint a szél, s űzik / Az ellenséget, mint a szél a port! / Csak nem fajult el még a székely vér, / Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér!” (A székelyek).

A közeli Agyagfalván 1848 októberében tartott nemzetgyűlés 60 ezernyi résztvevője Berzenczey László kormánybiztos hívására és gróf Mikó Imre elnöklete alatt egy emberként esküdött fel a magyar forradalmi kormányra és az alkotmányra. Erdély szabadságharca, Bem tábornok sikeres hadviselése mindenekelőtt a székelység hagyományos katonai erejére és harci erényeire támaszkodott. És akkor még nem szóltunk arról a székely lelkiségről, amely Petőfit oly igen rabul ejtette, hogy – Egressy Gábor szavai szerint – „komoly szándéka volt Magyarországot végképp elhagyni és Székelyföldre költözni. E föld az ő vágyainak paradicsoma, hová a civilizáció bűnei még el nem hatoltak, hol az emberfajok lehető legromlatlanabbika s nemesbike lakik. Bámulattal s kegyelettel csügg ő a székely népen, mint annyira különös példáján az igénytelen léleknagyságnak s bibliai egyszerűségnek.”

Szabadságharcos eleink és nemzeti költőnk hazaszeretete, tisztánlátása, megalkuvás nélküli bátorsága és tettrekészsége világító példaként szolgál számunkra. Küzdelmüket változott körülmények között és változott módon folytatnunk kell. Amikor reájuk tekintünk, úgy érzem, van mire építenünk. Eszméik és eszményeik minket is lelkesítenek.

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a Székely Nemzeti Tanáccsal szoros szövetségben a közösségi önrendelkezés megvalósítását tűzte ki célul. Ebben közvetlen politikai partnere az Erdélyi Magyar Szövetség. Székelyföld területi autonómiájának és az erdélyi magyar közösség személyi elvű autonómiájának, valamint a magyar többségű települések sajátos státuszának a kivívása a legfőbb törekvésünk. Ez azonban élesen szembeütközik a többségi román államnacionalizmussal, mely hallani sem akar közösségi jogainkról, s rejtett vagy nyilvánvaló módon tovább folytatja demokrácia- és kisebbségellenes elnemzetietlenítő politikáját.

Petőfi Sándor és a márciusi forradalmi ifjak népi, nemzeti radikalizmusától és föltétlen demokratizmusától messze elmarad a mi mai politikai alapállásunk és irányvonalunk. Petőfi nem alkudott. Európa haladó példáit és működő autonómiaformáit követve, állhatatosan és következetesen ki kell tartanunk autonómiatörekvéseink mellett, hiszen a mi szabadságunk maga a szabad önrendelkezés. Mivel elszakadásra, az országhatárok megváltoztatására nincsen mód, Románián belül, a román politikai osztállyal folytatandó párbeszéd és közös megegyezés révén kell megvalósítanunk programjainkban és törvénytervezeteinkben lefektetett több szintű autonómiarendszerünket. Az idei választási évben különleges hangsúllyal kell képviselnünk a köz javára, magyarságunk épülésére szolgáló nemzetpolitikai célkitűzéseinket. Ami pedig Székelykeresztúr jövőjét illeti, a közelgő helyhatósági választásokra nézve szívleljük meg Jeremiás próféta szívhez szóló buzdítását, amikor is így szól hozzánk: „És fáradozzatok a városnak jólétén, amelybe fogságra küldöttelek, és könyörögjetek érette az Úrhoz, mert annak jóléte lesz a ti jólétetek” (Jer 29,7).

Így legyen! Isten áldása legyen a városon és a hazán!

Tőkés László

 

EMNT