Október 27-én emléktáblát állítottak a száz éve született Dobai Istvánnak a mai Szatmár megyei Ákoson (románul Acâș, németül Fürstendorf), ami a trianoni diktátumig a Szilágy vármegyei Tasnádi járáshoz tartozott. A táblaavatást az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács a Dobai István Társasággal és Buza László Egyesülettel közösen kezdeményezte, azt megelőzően református ünnepi istentiszteletet tartottak a község Árpád-kori monumentális templomában.
Az ákosi lelkipásztor, Gálné Demeter Lídia szolgálatát követően Juhász Tamás kolozsvári teológiai professzor hirdetett igét, prédikációjában egyebek mellett néhai apósa, Dobai István nemzetközi jogász és egyházkerületi főgondnok munkásságát, helytállását, emberi tartását is méltatva. Ugyancsak a templomban hangzott el Lönhárt Tamás történész előadása, aki az erdélyi kérdés megoldását egy ENSZ-hez címzett memorandumban sürgető és ezért bebörtönzött Dobai István életútját vázolta a nemzethűség, a felelősségvállalás és a szülőföld szeretete összefüggésében.
A szép számban összegyűlt helybéliek és közelről-távolról érkezett meghívottak, vendégek a templomból a szomszédos gyülekezeti ház elé vonultak, ahol a Szekeresi Nagy József (1913–1961) ákosi falubíró, szintén ’56-os elítélt, a Dobai-per hetedrendű vádlottja, a kommunisták dési börtönében elpusztított mártír 2011-ben állított emléktáblája szomszédságában már leleplezésre készen állt az új. Mindkettőn Pintér Attila kisújszállási szobrászművész – néhai Kő Pál, a Nemzet Művésze tanítványa – munkáját dicséri a bronz portrédombormű. Miután a Dobai István Társaság képviselőiként Tabajdi György Pál és Szekeresi Nagy István leleplezték az új emléktáblát, Szili Katalin miniszterelnöki főtanácsadó mondott elsőként emlék- és avatóbeszédet, amelynek egyik fő üzenete az volt, hogy Erdély értelmiségének össze kell fognia és ki kell állnia az itt élő magyarság megmaradásáért, szülőföldjén való boldogulásáért.
A magyar Országgyűlés volt elnöke szerint a Nyugat ma is ugyanúgy befogja a fülét és eltakarja a szemét, miként 1956-ban tette, de a magyarságnak ki kell állnia az önigazgatás, a szuverenitás és a béke értéke mellett. Hangsúlyozta: Dobai István és a román kommunista rezsim által hazaárulás vádjával perbe fogott többi 102 elítélt, köztük 12 kivégzett hős áldozatvállalása nem volt hiábavaló, példamutatásukból és a magyarországi szabadságharc szellemi örökségéből táplálkozik az a nemzetszeretet és felelősségvállalás, amelyet a magyar állam tanúsít 2010 óta a Kárpát-medencében vagy a diaszpórában élő nemzettársakkal szemben.
Szili Katalin kiemelte: Dobaiék küzdelmének folytatását az erdélyi magyarság sorsának megoldásáért ma az autonómia követelése jelenti. „Az Európai Unióban fennen hangoztatják, hogy a demokratikus Európa fontos értéke az, ami a közösségeknek az önigazgatás, vagyis a közösségek azon lehetősége, hogy saját maguk döntsenek saját sorsukról. Ők úgy hívják: szubszidiaritás. Számunkra egyszerűen a jövő. Számunkra és az erdélyi magyarság számára azt a jövőt jelentheti, hogy a szülőföldjükön tudjanak élni, szülőföldjükön tudjanak boldogulni és gyarapodni” – fogalmazott.
Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke avatóbeszédében kiemelte: szerény igazság- és jóvátétel Dobai István számára ezen emléktáblaállítás. „Hét évnyi börtön után, melyből általános kegyelemmel szabadult, rehabilitációját soha nem kérelmezte, mivel az ellene felhozott vádakat nem kívánta megtagadni. És valóban: hazaárulóként való megbélyegzése a mi szemünkben nem halálos vétség, hanem múlhatatlan érdem, hiszen nem tett egyebet, mint kiállt a román kommunista diktatúra ellen, és közösséget vállalt a magyar forradalommal és szabadságharcosokkal. Nem szorult reá az elnyomó hatalom utólagos felmentésére, hiszen – illik reá –: igazságot szolgáltatott neki az utókor.”
A püspök a szentírást többször idézve mutatott rá arra, hogy míg Dobai és társai a békesség útját keresve és azon haladva próbálták ráirányítani a közfigyelmet a kisebbségbe szorult romániai magyarság gondjaira, addig a főhatalom durva, gyilkosságig menő retorziókkal válaszolt. „A templomban elhangzott előadásból megismerhettük Dobai István legnagyobb tettét: az erdélyi kérdés megoldására irányuló, az ENSZ elé szánt emlékirat megszerkesztését. (…) Eme páratlan vállalkozás mához szóló, eleven üzenetét kívánom tolmácsolni, mely messze meghaladja a múltba nézés és a kegyeletes emlékezés korlátait. Dobai István bámulatos emberi példája arra indítson bennünket, hogy soha, semmilyen kedvezőtlen helyzetben és körülmény között ne hárítsuk el magunktól a felelősséget és ne legyünk beletörődők, tétlenek, hanem álljunk ki népünk igazáért és javáért alkalmas és alkalmatlan időben” – fogalmazott Tőkés László, majd így folytatta: „Az 1950-es esztendőkben, a Sztálin halálát követő viszonylagos enyhülés idején Dobai István és munkatársai úgy ítélték, hogy eljött az ideje a cselekvésnek, az erdélyi kérdés rendezésének, tekintve, hogy annak méltányos megoldása minden korábbi kínálkozó alkalommal – úgymint 1848–49-ben, 1867-ben, 1918–20-ban és 1940–44-ben – kudarcot vallott. Mindehhez tegyük hozzá, hogy a magyar–román kiegyezés és megbékélés iránt táplált reményeink az 1989-es rendszerváltozást követően ismételten beteljesületlenek maradtak.”
Az EMNT elnöke szerint folyamatosan romló népesedési helyzetünk és lakossági arányaink mindmáig időszerűvé teszik a Dobai-memorandumnak az erdélyi kérdés megoldására irányuló, szinte példátlan kísérletét. Hiszen az emlékirat bevezetőjében olvasható megállapítás hét évtized múltán is érvényes: „A nemzetiségi kérdést tehát meg kell oldani, mert a legnagyobb mértékben veszélyezteti jövőnket.” Tőkés László azzal zárta beszédét, hogy: „Az idő fogy, és nem nekünk dolgozik. Vegyük hát a vállunkra, szívünkre Erdély ügyének rendezését, folytassuk a régóta zajló küzdelmet közösségi önrendelkezésünk kivívása érdekében, hajtsuk be Románia és Európa velünk szembeni növekvő adósságát.”
A megemlékezésen szót kapott még Sipos Gábor történész, levéltáros, egyetemi tanár, aki Dobai István oktatói-nevelői tevékenységéről, valamint az egyháza érdekében kifejtett jogvédő munkájáról beszélt. Utolsóként Szilágyi Árpád ’56-os elítélt, a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke, az egykori rabtárs szólt az emlékezőkhöz, leszármazottakhoz, családtagokhoz. A megható zárszót a tisztelet koszorúinak elhelyezése követte a frissen avatott emléktábla alatt.
