XXX. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor
Tusnádfürdő, 2019. július 27.
Tusványos 30. Egy a tábor!
Kegyelem és békesség néktek Istentől!
Tisztelt Miniszterelnök úr! Polgármester úr! Egyházi és közéleti méltóságok!
Hölgyeim és uraim! Kedves Testvéreim!
Az apostoli köszöntés szavával üdvözöllek Benneteket a székelyföldi autonómia törzsterületének eme szellemi központjában, Tusnádfürdőn, a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor 30. jubileumi eseményén. Erdélyország másik tömbmagyar térségéből, a Partiumból érkezve, nemzeti büszkeséggel osztom meg annak a hírét, hogy Varga Csaba nagyváradi hegymászó Erőss Zsolt nyomdokaiba lépve röviddel ezelőtt immár a Himalája negyedik 8000 méter fölötti csúcsát hódította meg, ezáltal is új magasságok elérésére mutatva példát ifjúságunknak. Magyar nemzeti lobogónkkal a kezében, a sikeres hegymászás nyomán ekképpen nyilatkozott: „Expedícióim fontos mondanivalója, hogy a magyarok szülőföldjükön való boldogulását tartom üdvözítőnek, legyen az Székelyföldön, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján vagy bárhol a világban.”
Teljesítménye iránti elismerésem kifejezése mellett engedjék meg, hogy rövid tájékoztatást nyújtsak a 2013-ban ezen a helyen elhangzottakkal kapcsolatos legutóbbi fejleményekről. Hat évvel ezelőtt Orbán Viktor miniszterelnök úrhoz azt a felkérést intéztem, hogy Magyarország az alaptörvény szellemében, illetve az osztrák dél-tiroli modellnek megfelelően vállaljon védhatalmi szerepkört az erdélyi magyarság iránt. Amint az közismert, a félrefordított, illetve a szándékosan félremagyarázott esetből meglehetős politikai botrány kerekedett, amelynek folyamányaképpen a magyarbarátsággal egyáltalán nem vádolható Klaus Iohannis államelnök 2016-ban, a román titkosszolgálat segédletével, önkényes módon visszavonta tőlem rangos Románia Csillaga kitüntetésemet. A sors különleges iróniája az, hogy a kitüntetésben a romániai forradalom 20. évfordulóján az a TraianBǎsescu államelnök részesített, aki Orbán Viktor miniszterelnök úrral együtt annakelőtte többszöri vendége volt szabadegyetemünknek, s aki azóta a székelység és a román–magyar párbeszéd nagy barátjából a szélsőségesen nacionalista román Népi Mozgalom Pártjának alapítója és vezéralakja lett, szász elnökutódjával versenyt szaladva a „magyarbarátságban”.
Nos, magyarságunk és a forradalom becsületének védelmét tartva szem előtt azonmód panaszt nyújtottam be Iohannis elnök alkotmánysértő döntése ellen, melyet a Bukaresti Ítélőtábla 2016 novemberében visszautasított. Újabb fellebbezésemet követően, hosszúra nyúló hercehurca után végre a napokban érkezett meg az értesítés, hogy ügyem tárgyalását 2020. június 4-ére, Trianon 100. évfordulójára tűzte ki a Legfelsőbb Bíróság. A kitüntetést az 1989-es forradalomban játszott szerepemért ítélték nekem. A román alkotmány 1. szakaszának 3. bekezdése előírja a forradalom ideáljainak tiszteletben tartását. Ezt a cikkelyt és a dél-tiroli modell tárgyában érvényesített véleménynyilvánítási szabadságomat sértette meg Klaus Iohannis államfő, akivel előreláthatólag Kincses Előd, a nemzet ügyvédje társaságában jövő év június 4-én, Bukarestben együtt fogjuk „megünnepelni” a trianoni békediktátum centenáriumát.
* * *
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Hallgatók és Táborlakók!
Beszédem eredeti medrébe visszatérve mindenekelőtt a 30. alkalmához érkezett Bálványosi Nyári Szabadegyetemet és Diáktábort köszöntöm és méltatom. Németh Zsolt alapító atya szavát idézve valóban egy „rendszerváltó intézményről” beszélhetünk – a szónak abban az értelmében, hogy egyszerre tudott lenni az 1989-es rendszerváltozás egyik legszebb gyümölcse és a változások folytatásának cselekvő alanya. Hol vannak már a volt kommunista országok egykori rendszerváltói, köztük is példának okáért a románok? – kérdezhetjük. De Nagy Imre újratemetésének 30. évfordulóján változatlanul körünkben üdvözölhetjük „a Nemzet miniszterelnökét”, és Németh Zsolt államtitkár úr társaságában, Toró T. Tiborral és Szilágyi Zsolt temesvári ifjú felkelővel együtt még számosan vagyunk jelen kezdettől fogva.
A tábor megnyitásának reggelén ugyan csodálkozva hallgattam a Kossuth Rádióban, hogy a Hargita Megyei Tanács RMDSZ-es elnöke – úgymond – „házigazdaként” szólt a nyilvánossághoz – de kicsire nem adunk. A fontos az, hogy valóban itt vannak az alapítók, a Fidesz és az erdélyi nemzeti erők képviselői, akik a legmostohább időkben is hűségesek maradtak a szintén 30 évet számláló Temesvárhoz, valamint a rendszerváltozással párban haladó bálványosi folyamathoz. A társszervező Pro Minoritate Alapítvánnyal és Magyar Ifjúsági Tanáccsal egyetemben, Tárnok Mária és Sándor Krisztina főszervezőkkel együtt, stratégiai partnereink, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Székely Nemzeti Tanács közösségében szeretettel adom át az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács üdvözletét és jókívánságait valamennyi meghívottnak, előadónak és részvevőnek.
Amint tudnivaló, a mostani jubileumi tábor központi gondolatát a magyarországi rendszerváltozásban meghatározó szerepet játszott polgári körök jelszavából kölcsönöztük, mely így hangzott: „Egy a tábor, egy a zászló.” A Nemzeti Együttműködés Rendszerének koordinátái között az egész Kárpát-medence területére kiszélesedő nemzeti összetartozás politikájának egyik kiindulópontja és műhelye a tusnádfürdői-bálványosi tábor. Ezzel együtt a közép-európai és a magyar–román összetartozást is megjeleníti és munkálja. Az Európai Parlament erdélyi képviselőjeként és volt alelnökeként – Románia, majd Magyarország színeiben – most véget ért mandátumom idején mindvégig ezt a sokrétű összetartozást igyekeztem képviselni, az európai integráció és a magyar integráció keretében. Most, amikor jelképes módon ezen a helyen is megköszönöm és visszaadom tizenkét évre szóló megbízatásomat, ismét európai jelmondatomat idézem: Unió Európával – Unió, Erdéllyel. Úgy érzem, ebben minden benne van, ami nemzetpolitikánk vonatkozásában fontos, és ami idei szabadegyetemünk címében foglaltatik: „Egy a tábor!”
* * *
A jelenkori kritikus időkben, nemegyszer válságos vagy éppenséggel vészterhes helyzetekben különösképpen fontos a tábor egysége, csapataink összetartása. A nándorfehérvári diadal (1456) évfordulóján megkonduló harang szava is erre figyelmeztet. A magyar haza és a keresztény Európa védelme akkor és most is egyet jelent. Bár most is legalább annyira védené Ferenc pápa egyháza európai és erdélyi népét, mint akkori elődje, III. Callixtus, az önvédelemre hívó, majd győzelmet hirdető déli harangszó elrendelője!
Hasonló vészhelyzetben hívta egybe Izráel minden nemzetségét és főméltóságait a honfoglalás vezére, Józsué. A sikemi országgyűlésen élet és halál kérdése volt az Úr iránti hűség. Ha eltántorodnak tőle és eltévelyednek, széthull a tábor és elvész az ország, odalesz a nemzet. Józsué a nép szabad akaratára apellál, és személyes példájával jár elől a döntésben. „Hogyha pedig rossznak látjátok, hogy az Úrnak szolgáljatok: válasszatok magatoknak még ma, akit szolgáljatok (…) én azonban és az én házam az Úrnak szolgálunk” – mondja országgyűlési beszédében. A közös veszélyérzet és a hitbeli hűség ekkor egybekovácsolja a nemzetet. „Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, szolgálván idegen isteneknek (…) Mi is az Úrnak szolgálunk, mert Ő a mi Istenünk” – válaszolják (Józs 24,15-16.18).
A mostani Európa bevándorláspárti politikusai és pártjai, az Unió és az ENSZ mögött meghúzódó globális háttérhatalmak egészen más fajta, kétes indítékú tárgyalásokon szövögetik kontinensünk elárasztására és keresztény identitásának felszámolására irányuló terveiket. Magyarokként büszkék lehetünk arra, hogy hazánk nem enged a reá nehezedő brüsszeli és New York-i politikai nyomásnak és mesterkedéseknek, és közép-európai, olasz és amerikai szövetségeseivel vállvetve védelmére kel országunk szuverenitásának, Európa és tagnemzetei identitásának.
Mi, erdélyi magyarok száz esztendeje a saját bőrünkön és kárunkra tapasztaltuk meg, hogy mit jelent a poszttrianoni asszimilációs politika és a Ceauşescu-féle nacionálkommunista homogenizáció nemzeti identitásunkat sorvasztó hatása. A többi európai nemzet – köztük román szomszédaink – nemzeti önazonosságát is védelmezve állunk ki kereszténységünk mellett, és mondunk nemet az emoreusok és a többi kánaánita népcsoport „idegen isteneinek”, létünket veszélyeztető térhódításának (lásd: Józs 24). Illesse szívből jövő elismerés Orbán Viktor miniszterelnököt azért, hogy magyar történelmi hagyományaink folytatásaképpen ennek a nemzeti és európai önvédelmi küzdelemnek az élén jár.
* * *
Józsué története és megalkuvás nélküli bizonyságtétele idén a temesvári népfelkelés 30. évfordulójára is ráirányítja figyelmünket. Annak idején a létszámában kicsiny, de hitében erős temesvári református gyülekezet példás erővel és bátorsággal szállt szembe az ateista nacionálkommunista román többségi hatalommal, Péter apostol szavával vallva, hogy: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (ApCsel 5,29). Józsué népének az Úr iránti hűségével védte a várat, állotta „Temesvár ostromát”. „Temesvár ostroma” zajlik egész egyházunkban, összes városainkban és falvainkban” – hangzott akkor a tudósítás. „Az ostromállapot még mindig nem elég nyilvánvaló a világ számára, mert a törvényesség, a humanizmus, az egyenjogúság, a béke és szabadság leple alatt csellel akarják bevenni megmaradt várainkat. A szökve és »szabadon« elvonulók növekvő áradata azonban riasztóan figyelmeztet: élethalálharc folyik a végeken.”
A Tismǎneanu-jelentés drámai képet fest erdélyi magyar városaink és vidékeink kommunizmus idején történt mesterséges elidegenítéséről. A trianoni békediktátum közelgő 100. évfordulóján megállapíthatjuk, hogy a kommunizmus korszakában is folytatódó ostrom 1989 óta is tovább tart. A temesvári fordulat nem hozta el számunkra az igazi rendszerváltozást, mint ahogy a romániai forradalom is poszkommunista ellenforradalomba csapott át. A Temesvári kiáltvány beteljesületlen 8. pontjához hasonlóan „a nemzeti közösségek – köztük a románok és a magyarok – békés együttélésére” vonatkozó 4. pont is vágyálom maradt. A jelenben is a csauseszkánus román nemzetpolitika kontinuitásának lehetünk tanúi és vagyunk szenvedő alanyai. Áll az ostrom Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben, Nagyváradon és Kolozsváron, ahol a magyarság számaránya mára már 50, 40, 30, illetve 20 százalék alá esett. A néhai kolozsvári Bolyai Tudományegyetem módjára a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem is csúfosan elesett. Beke István és Szőcs Zoltán személyében székely politikai foglyok ülnek börtönben. Az úzvölgyi katonai temető pedig már önmagában is azt példázza, hogy Székelyföld is ostrom alatt áll. A „mélyállam” kamarillapolitikájának forgatókönyve szerint a román titkosszolgálatok, pártok és felbérelt civil szervezetek sűrűn verik a blattot, osztogatják a Ceauşescu-rezsim eszköztárából örökölt „magyar kártyát”.
Az eltelt harminc év következtetéseképpen kijelenthetjük, hogy tényleges rendszerváltozásra van szükség Romániában – olyanképpen, miként az a volt szovjet tábor legtöbb országában, Magyarországon pedig kiváltképpen végbement. Amiképpen annak idején Vaclav Havel fogalmazott: a posztkommunista rezsimet is meg kell dönteni.
A Liviu Dragneától örökségül maradt utódkommunista rendszer kész anakronizmus, az RMDSZ vele fenntartott korábbi partneri viszonya pedig a politikai asszimiláció kategóriájába tartozó opportunista önfeladás. A Szociáldemokrata Párt süllyedő hajójáról talán az utolsó pillanatban lépett le az RMDSZ, még mielőtt vele együtt süllyedt volna az erdélyi magyarság. A legnagyobb baj viszont az, hogy számunkra a poszt-nacionálkommunista román ellenzék sem kínál életrevaló alternatívát és megoldást. A kommunizmus folytonosságában eltelt harminc megszenvedett esztendőkre visszatekintve a centenáriumi ünneplés által övezett Trianon utáni magyarellenes nemzetstratégiát látjuk – változott formában – visszaköszönni benne, az egységes és oszthatatlan pánromán és pánortodox államprojektjének formájában.
* * *
Idei országjelentésében Orbán Viktor miniszterelnök Magyarország „emelkedéstörténetéről” számolt be. Ennek analógiájára az erdélyi magyarság elmúlt száz esztendeje: valóságos süllyedéstörténet. Az ebben korszakos részt vállaló RMDSZ pártérdekből és további szavazatszerzés céljából – irigylésre méltó politikai profizmussal – ezt próbálja politikai sikertörténetként eladni.
Apropó: szavazatszerzés. Engedje meg Kelemen Hunor elnök úr, hogy gratuláljak ahhoz a 35 ezer szavazathoz, melyet a „Fejlődő Erdély” választási jelszavával a Kárpátokon kívüli területekről az európai parlamenti választásokon begyűjtöttek. A Teleorman megyéből, illetve a Liviu Dragnea szülőfalujából elnyert hungarofil szavazatok sokaságához külön is gratulálok. Még mondja valaki, hogy az erdélyi magyaroknak nincs jó dolguk Romániában…
No de komolyra fordítva a szót: világosan kell látnunk, hogy önös pártérdekek miatt, a bejutási küszöböt éppenhogy megütve, idén az RMDSZ egy egész európai parlamenti mandátumról vétkes módon, önként lemondott, sőt még a meglévő kettő megszerzését is kockáztatta. Emlékeztetek arra, hogy az előző három választás alkalmával (2007, 2009, 2014) mindannyiszor három-három erdélyi képviselőt sikerült bejuttatnunk az európai törvényhozásba.
Az eleve két helyre kalkuláló minimalista célkitűzés ékesen rávilágít a szűkkeblű pártérdek túltengésére, illetve a nemzeti érdek hatékony képviseletéhez szükséges összefogás elmaradására. Nem az Erdélyi Magyar Néppárton és nem az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácson múlott a minden bizonnyal három mandátum ígéretét hordozó választási szövetség meghiúsulása. Ez azonban már a múlté. Az egypárti kizárólagosságra törekvő RMDSZ számára ugyanis az eszköz – vagyis maga a szervezet – öncéllá vált, miközben a valódi célok, mint amilyenek az autonómia, a magyar felsőoktatás, a restitúció, a nyelvi jogok és a csángók ügye, háttérbe szorultak, és jobbára az újabb választási kampányok számára jelentenek muníciót. Erdélyben ma már semmi sem fontosabb, mint egy jó választási szereplés. Nem jogainkért harcolunk, hanem a parlamenti kiesés ellen. Nem a nemzeti önrendelkezés a cél, hanem az 5% elérése.
Ezen a helyzeten kell gyökeres módon változtatnunk az erdélyi magyar érdekképviselet megreformálásával és átalakításával, illetve egy új magyar egység létrehozásával. Teljességgel elhibázott volna az egyeduralmához görcsösen ragaszkodó RMDSZ feltételek nélküli, egyoldalú favorizálása és egy erdélyi magyar egypártrendszer végleges bebetonozása. Az „egy a tábor” elve nem jelentheti az egészséges politikai pluralizmus tagadását, illetve bármely erdélyi pártnak vagy szervezetnek a politikai monopóliumát.
A nemzeti összetartozás esztendejében és a Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor hagyományainak szellemében a Fidesz által meghonosított nemzeti együttműködés modelljét kellene Erdélyben is követnünk, hogyha meg akarunk felelni a korunk és válságos helyzetünk támasztotta romániai kihívásoknak. Szintén a Fidesz példáját kell követnünk a rendszerváltozás megalkuvást nem ismerő, következetes véghezvitelében és a teljes elsőbbséget élvező nemzeti érdek érvényesítésében.
Mindezekhez kérem a magyar kormány, a Miniszterelnök úr hathatós támogatását, kiemelt módon is szíves figyelmébe ajánlva a nemzeti régiókról szóló európai polgári kezdeményezés, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, az úzvölgyi katonai temető, az erdélyi falugazdász rendszer, nem utolsósorban pedig politikai foglyaink, Beke István és Szőcs Zoltán ügyét.
Tőkés László
–
Tőkés László válaszai a tusványosi fórumon
A 30. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor zárónapján megrendezett fórumon Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke és Tőkés László püspök, volt európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke tartott előadást, a „bálványosi folyamat” egyik elindítójának, Németh Zsoltnak a felvezetése után. Az előadásokat követően kérdések érkeztek írásban a hallgatóság soraiból, Tőkés László a maga során így válaszolt azokra:
Akár egy újabb fórumot kezdhetnénk itt ezen kérdések megválaszolásával, így reménytelen dolog valamennyire kitérni. Nekem könnyebb a helyzetem, mert a kérdések 99%-ban Orbán Viktor miniszterelnök úrhoz szólnak.
A szórványmagyarság pusztulása és a tömbmagyarság megmaradása viszonylatában egy régi vita elevenedik meg előttem: voltak olyanok, akik a lakosság áttelepítésével látták megoldhatónak a dél-erdélyi kérdést, erre készültek is tervek. Például apámmal is vitatkoztam annak idején, de tőlem idegen minden mesterséges megoldás (ti. hogy valakit megfogjanak, s innen áttegyenek amoda). Volt, aki a csángókérdésre is ilyen javaslatot tett. És voltak áttelepítési próbálkozások is, balul sültek el vagy felemás módon. Azt hiszem, hogy sorsunkkal együtt kell élnünk, mint a betegségeinkkel, és meg kell keresnünk a leghatékonyabb módszereket arra, hogy a szórványba szorult vagy rekedt magyarságot megsegítsük, és élethelyzetbe hozzuk. Ezen dicséretes módon dolgozik a magyar nemzetpolitika, de – és itt a második kérdés – nem lehet Magyarországtól elvárni, hogy azt, ami ránk tartozik, ő végezze el helyettünk.
Köszönöm Orbán Viktor miniszterelnök úrnak – azok nevében, akik ezt megtapsolták –, hogy eljött ide kampányolni, de valójában ő vitte be – a hátán – az RMDSZ két képviselőjét az Európai Parlamentbe. Ebből hosszan nem lehet élni. Bizonyíték rá a felvidéki eset. Olyan hatalomtechnikát alkalmaz az RMDSZ, hogy mindig éppen sikerül a lécet átugrania, és mindig kap annyi haladékot, hogy az összeomlást elkerülje. Ezen a felfogáson gyökeresen változtatni kell, ha nem tesszük, akkor az anyaország jöhet s hozhat kölcsön bankókat, mindenfélét… Nekünk kell a sarkunkra állnunk, s erre felhívást is teszek, a magam szerény módján.
A szavazókat egy táborba nem lehet kényszeríteni. Azt kérdezte valaki, hogy miért nem kényszeríti Orbán Viktor és a Fidesz egy táborba a szavazás idején az erdélyi magyarokat. Ilyen lehetetlen gondolatot! Nem ismerik a demokráciát? Hát hogy lehet engem belekényszeríteni egy kötelező szavazásba?! Elvész a szabad véleménynyilvánítási jogom! Nem, ennek a megoldása az, hogy egy plurális egységet kell kialakítani. Pl. Tamás Sándor háromszéki megyeelnökkel szinte kebelbaráti viszonyban politizáltunk itt, Erdélyben, a kezdetekkor, ez aztán a későbbiekben nem sikerült. Nem akarom őt bírálni vagy megbántani. Nyilván meg kell találni a módját annak, hogy együtt, közérdekű módon szolgáljunk. Üdvözlöm Csomortányi István kezdeményezését, sőt, még az erdélyi magyar ifjúság is megszólalt ebben az ügyben, hogy ti. egy újfajta magyar egységet szükséges létrehozni. Tudom, hogy ez így erőtelenül hangzik, mert már elkoptatott. Délvidéken is már hányszor, hányféle módon fogalmazták meg újra és újra az összefogás szükségességét! De próbáljuk meg.
Ami az egyházakat illeti, itt nagyon hiányolom egyházaink kezdeti, kezdeményező, innovatív és hozzáadott többletet jelentő működését. Később – amúgy jogosan is és okosan is – visszahúzódtak, mert tudták, hogy nem szabad „korpa közé keveredni”, nem szabad a napi politikába belekeveredni. Nyilvánvaló, hogy az egyházak nemzetpolitikai és erkölcspolitikai szinten kell hogy fellépjenek, és nem kell a pártpolitikai verekedésekbe belefolyniuk, vagy pártpolitikailag alárendelni magukat az uralkodó pártnak, amelynek a kezében a pénzeszközök vannak. Nagyon veszélyes ez, hogy az egyház immár nem a bukaresti román urainak rendelődik alá, mint ’89 előtt – ami ellen én magam is fellázadtam –, hanem a magyar politika urai alá, akik pénzzel a kezükben diktálnak az egyháziaknak, vagy netalán megfélemlítési eszközökkel is hatnak rájuk. Ez egészségtelen vadhajtásokat eredményez erdélyi magyar életünkben, amely ellen mindig felemelem a szavam.
A lehetséges új magyar–román csúccsal fejezem be hozzászólásomat: ez nagyon tetszetős, beillesztenék ezt is az RMDSZ sikertörténetének gazdag példatárába, hogy íme, megint találkozott Dragnea pártelnök és Orbán miniszterelnök (most csak példálózok), ez önmagában nem ér semmit. Tisztán kell látni: ha helyes a helyzetfelmérésünk és a kiindulópontunk, akkor helytelenek a következtetéseink. Románia tovább folytatja pánromán, pánortodox nemzetpolitikáját. Tovább tart a cseausizmus, változatos formában. Ha nem tudjuk, hogy mit kell gyógyítani, ha nem tudjuk, hogy mitől kell tartanunk, akkor nem tudunk helyes válaszokat adni. Ne áltassuk magunkat!
Ukrajnával szemben tudja a magyar kormány, hogy milyen eszközöket használjon, még ha nem is vezetnek azonnali sikerre. Bámulatos, amikor Orbán Viktor miniszterelnök úr, vagy amikor Szijjártó Péter külügyminiszter úr nyilatkozik. Ez igen, a magyar ember, még ha szenved is, érzi, hogy csak így lehet erre válaszolni, nyíltan, keményen. Itt is kifejezem messzemenő együttérzésemet a kárpátaljai testvéreinkkel.
Értsék meg: Románia olyan jól politizál, hogy még a szocialista Gioanǎ úr is a NATO főtitkárhelyettese lett, holott valójában ez jelent valós NATO-beli kockázatot, megítélésem szerint! Nagyszerűen politizálnak, a maguk nemében. Csapnivalóan a mi szempontunkból. Nem tettek le róla, hogy elfoglalják Székelyföldet, s nem csak a katonai temetőket. Világos a képlet. Ehhez kell szabni az eszközeinket, a feltételeinket és a politikánkat. Ennyi az egész.
Engedjék meg legvégül, hogy a börtönben sínylődő Beke István feleségének, Csillának a kérésére idézzek az ő leveléből. „Elvártuk, hogy az erdélyi szervezetek egységesen lépjenek fel, függetlenül politikai ideológiájuktól, hogy valljanak színt, mert nem dísznek vannak ott, ahova szavazatainkkal juttattuk őket, és nem szavakat, ígéreteket vártunk, hanem tetteket! Legalább az utolsó óra utolsó perceiben! Ennyi idő azonban nem volt elég, hogy egységes igazságszolgáltatási, diplomáciai és politikai fellépést szorgalmazzon az erdélyi politikum, képviselőink, legnagyobb érdekvédelmi szervezetünk révén a Beke-Szőcs ügyben! Ennyi idő nem volt elég, hogy mind a román, mind az Európai Parlamentben minden lehetséges esetben felszólaljanak ügyünkben és hangsúlyozzák, hogy európai polgárok jogai sérülnek egy tagállamon belül, hogy a törvény által szavatolt jogaink csak papíron léteznek, hogy a román igazságszolgáltatás egyáltalán nem független, hogy a bírósági eljárások során gyakran sérül az állampolgárok méltányos eljáráshoz való joga, és folyamatosan sérül a jogállam! Ha ennyit nem lehetett megtenni, a Beke-Szőcs ügyben tapasztalt jogsértések tárgyában felemelni szavukat itthon és az Európai Parlamentben, akkor hogyan beszélhetünk bizalmi viszonyról az erdélyi magyar közösséggel? (Megjegyzem, ez aligha vonatkozhat rám, Tőkés Lászlóra, hiszen én az Európai Parlamentben folyamatosan felszólaltam ez ügyben, még a román államfő és a miniszterelnök jelenlétében is, úgy érzem, megtettem minden tőlem telhetőt!) Egy év telt el azóta, tisztelt politikai döntéshozók, egy éve, hogy Beke István és Szőcs Zoltán rácsok mögött van valamiért, amit nem követtek el! Nekik, családjuknak ki adja vissza az elrabolt életet? Ennyi idő alatt nem tudták Románia számára nemzetközi szinten vállalhatatlanul kényelmetlenné tenni az ügyet, számon kérni az emberi jogok és a jogállamiság sárba tiprását! Érdekvédelmi szervezetünk vezetője minap nyilatkozva fájlalta meghurcolt politikusaink életét. Így igaz! Senkivel nem szabadna megtörténjen, hogy ártatlanul meghurcolják! De miért nem volt részéről egyetlen hasonló egyértelmű, emberi kiállás az elmúlt majd négy év alatt ebben az ügyben? Nem elég hosszú az életünkből elvett idő? Az egyszerű ember ártatlansága nem éri el a politika ingerküszöbét?”
Nem folytatom, közismert tényekről van szó. Miközben Beke Csilla köszönetet mond az anyaországból érkezett támogatásokért, egészében véve hiányolja bukaresti politikusaink határozottabb fellépését. Én is csatlakozom ehhez az állásponthoz. Például a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügyében csapnivalóan keveset tesz az RMDSZ, és nem fogjuk fel, hogy ez a Bolyai-egyetem megszüntetésével egyenértékű, drámai, a legtragikusabb eset. Amannak voltak öngyilkos áldozatai, Csendes Zoltánra és Szabédi Lászlóra gondolok, és nem fogjuk fel, hogy ha ez megtörténhet, azután minden megtörténhet. És íme, jött is Úzvölgye. És nem az úzvölgyi esetnél kellett volna kivonulnia az RMDSZ-nek a Dragnea-partnerségből, hanem a MOGYE ügyénél. Akkor még lehetett volna valamit csinálni, egy évvel ezelőtt. Tehát én azt mondom, vegyék komolyan, kérem, így nem mehet tovább, ezért is olvastam fel Beke Csilla levelét, megköszönve a figyelmet.
