Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) megalakulásának huszadik évfordulóját ünnepelték december 9-én a kolozsvári Vallásszabadság Házában. Az esemény keretében átadták az EMNT által alapított Kós Károly-díjakat is.
A megjelenteket – házigazdaként – Kovács István unitárius püspök köszöntötte, aki emlékeztetett: a vallásszabadság törvénye alapvetően meghatározta az erdélyi értékrendet és meghonosította a pluralizmus gondolatát. „Ennek köszönhetően honosodott meg Erdélyben a tolerancia és a különbözőség elfogadásának gyakorlata, s ez lett a demokratikus gondolkodás fundamentuma is. Hitünk, hogy a vallásszabadság soha nem gyengeség, hanem erő, Erdélynek is erőt adott” – hangsúlyozta az elöljáró.
„Trianon egy évszázad múltán is tovább él és hat a jelenben, traumáiban és következményeiben. Ezek fel- és megoldásán fáradozunk immáron száz év óta. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács húsz évvel ezelőtti megalakulásakor arra vállalkozott, hogy jeles elődei nyomdokába lépve az erdélyi magyar nemzeti közösség belső önrendelkezésének a kivívásával gyógyítsa Trianon sebeit” – kezdte beszédét Tőkés László, az EMNT elnöke. Rámutatott: 105 évvel ezelőtt csak az erdélyi románoknak adatott meg, hogy a wilsoni önrendelkezési elvek értelmében kifejezzék politikai akaratukat állami hovatartozásukat illetően, a magyarságtól pedig megtagadták azt a jogot, hogy saját sorsáról döntsön, sőt, a berendezkedő román hatalom a maga rendjén még a gyulafehérvári határozatokban ígért szabadságjogokat és autonómiát sem adta meg a magyaroknak, és az 1919-ben megkötött párizsi kisebbségi szerződésben vállaltakat is durván megszegte. „Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácstól távol áll bármiféle revizionizmus. Ehelyett: terület fejében jogokat követel. Korlátozott közösségi önrendelkezést – az országhatárok tiszteletben tartásával. Változott helyzetben és formában hűségesek kívánunk lenni nagy elődeink példájához, akik nemzetük és egyházuk ügyében soha nem alkudtak meg. Súlyos örökség hordozói vagyunk, hitet és embert próbáló – immáron történelmi mélységű – nemzeti és politikai örökség nyomja a vállunkat. A napi politika esetlegessége és forgandósága közepette azt hihetnénk, hogy az autonómia nem több és más, mint egy olyan-amilyen ügy, partikuláris kérdés a politikai élet palettáján. Márpedig nem gondolhatjuk így, hiszen ennél többről van szó: számunkra az autonómia létkérdés, nemzeti megmaradásunk garanciája, közösségi és emberi jogaink foglalata, remélt jövőnk lételeme” – hangsúlyozta Tőkés László, aki felidézte az EMNT megalakulásának körülményeit, majd emlékeztetett: az alakuló ülés határozatban mondta ki igényét a három szintű magyar autonómiarendszer kialakítására, valamint az egyes autonómiaformák törvénybe foglalására és statútumaink törvény általi elfogadására nézve. „Nem akarok ünneprontó lenni, de azt kell mondanom, hogy még hosszú út áll előttünk, míg megérkezünk az elnyomásból – a Szabadságba, Romániából – Utópiába. Nehéz idők járnak mind az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra, mind az autonómiára. Minekutána jól végzett honosítási munkánk köszöneteképpen EMNT-irodahálózatunkat egyik napról a másikra bezáratták, mozgásterünk beszűkült. Ennek kapcsán egy közleményt adtunk ki, melynek értelmében az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács az erdélyi magyar érdekérvényesítés útján haladva a továbbiakban is végzi feladatát a széles körű önrendelkezés kivívása érdekében. Változatlanul valljuk: a létező problémáinkra adható egyetlen megoldás az autonómia. Marad a kérdés: hogyan tovább?” – zárta beszédét a püspök.
Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi bizottságának elnöke külpolitikai kitekintésű beszédében elmondta: a Kárpát-medencei magyarságot különösen súlyosan érinti az Ukrajnában zajló háború, valamint az izraeli–palesztin konfliktus. „Mintha elszabadult volna a globális pokol, a harmadik világháborúról is egyre több szó esik, ám Kína és az Amerikai Egyesült Államok között kialakuló párbeszéd megszabja a rivalizálás korlátait. Láthatóan új világrend van kialakulóban, s ennek megvannak az ellenérdekeltjei is. Vannak, akik megpróbálják aláaknázni a formálódóban lévő új viszonyrendszereket és a konfliktusok békés rendezésének módozatait. Teszik ezt a háborúk formáiban, vagy ahol erre nincs lehetőség, ott álhírek terjesztésével és a nemzetiségi ellentétek kiélezésével. Ez az az újfajta, hibrid hadviselés, melyet ha nem sikerül kivédenünk, nehéz napok elé nézünk” – hangsúlyozta Németh Zsolt. A politikus elmondta: ebben a kontextusban érdemes megvizsgálni a romániai közigazgatási reformmal kapcsolatos problémákat, ez egy olyan terv, amely miatt az erdélyi magyar közösség veszélyeztetve érzi a fennmaradását. „A románok és a magyarok alapvető érdekei egybeesnek: a hibrid hadviselést ki kell védeni, hogy ne lehessen egymás ellen hergelni az embereket és ezáltal destabilizálni a térséget. Románia és Magyarország két szövetséges ország, ezért azt javaslom román barátainknak, hogy próbáljanak meg minden olyan intézkedést elkerülni, ami ellenérzéseket kelthet. A közigazgatási reform kapcsán ez kétféleképpen is elérhető: vagy napolják el ezt a reformot, vagy kezdjenek egyeztetéseket az erdélyi magyarokkal, hogy mindenki elégedett lehessen az átszervezéssel. Magyarország részéről készek vagyunk minden eszközzel támogatni az ilyen párbeszédet” – jelentette ki a fideszes politikus. Beszéde végén hangsúlyozta: az EMNT által kezdeményezett román–magyar párbeszéd folytatására szükség van, és kifejtette abbéli meggyőződését, hogy az elkövetkező években biztosan lesz olyan reformintézkedés vagy durvább provokáció, ami sem a románság, sem pedig a magyarság érdekeit nem szolgálja majd. „A románságnak és a magyarságnak egymás szövetségeseiként kell viselkedniük az ilyen törekvésekkel szemben. Ebben a szövetségben pedig az erdélyi magyarságnak meg kell jelennie” – hangsúlyozta Németh Zsolt.
Grezsa Csaba kolozsvári főkonzul köszöntőjében felidézte – az EMNT munkatársaival szoros együttműködésben végzett – honosítási munkához kötődő néhány emlékét, valamint hangsúlyozta: egy szervezet fennállásának huszadik évfordulója már önmagában is nagy sikernek tekinthető napjainkban. „Ha az EMNT-re gondolok, az első dolog, ami eszembe jut, az a következetesség és a kitartás – akkor is, ha ez a következetesség és kitartás nehézségekkel jár. Ezek a megpróbáltatások és az elvitathatatlan sikertörténetek pedig – jól látható módon – összefogják ezt a közösséget” – mondta a főkonzul.
Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke szintén felidézte az EMNT megalakulásának pillanatait, majd hangsúlyozta: az SZNT és az EMNT történetének számos közös pontja van. „Voltak olyan – történelmi léptékű – megmozdulásaink, amelyek mind a mai napig emlékezetesek. Ilyen volt például a Székelyek Nagy Menetelése, melynek szintén kerek évfordulója van, s amely szorosan kapcsolódik a Németh Zsolt által is említett közigazgatási átszervezés gondolatához. Akkor több mint százezren vonultunk a Háromszéket átszelő nemzetközi úton, és ez volt az erdélyi magyarság legnagyobb civil megmozdulása. A kérdés, amit fel kell tennünk, ez: ha újra ilyen veszély fenyeget majd bennünket, készek leszünk ismét erőt felmutatni?” – mondotta Izsák Balázs.
Zakariás Zoltán, az Erdélyi Magyar Szövetség (EMSZ) elnöke hangsúlyozta: az EMNT az a szervezet, amely az autonómia gondolatát fenntartotta és megtartotta. „Az autonómiának ma gondolata van, a gyakorlatban azonban semmi nincs intézményesítve belőle, sőt, erdélyi magyarságunk talán soha nem volt ilyen kiszolgáltatott a román főhatalommal szemben, mint napjainkban. Parlamenti képviselőségem tapasztalatai azt mutatják, hogy a román politikában bármikor előbukkanhat egy olyan kezdeményezés, ami ránk, erdélyi magyarokra nézve negatívan hathat” – hívta fel a figyelmet az EMSZ elnöke, aki beszédében felidézte az elmúlt 20 év néhány fontosabb politikai eseményét is. „Az elmúlt két évtized során sokakat felőrölt a küzdelem, voltak, akik lemorzsolódtak, de akik megmaradtunk és találkozunk ilyen ünnepi alkalmakkor, mindig szót értünk egymással, megértjük egymást, s ez nemcsak hatalmas erő, hanem garanciája is annak, hogy küzdelmünk eredményes lesz a jövőben. Az EMNT adja és adta mindig is az elvi alapot és a példát a politizáláshoz, ezt az értéket pedig őriznünk kell” – jelentette ki Zakariás Zoltán.
Partl Petra korábbi konzul személyes hangvételű beszédében felidézte az EMNT munkatársaival való együttműködése során szerzett emlékeit. „Amikor a könnyített honosítási eljárás előkészítésében segédkeztem és először néztem külhoni magyarok szemébe, akkor értettem meg, mit is jelent a magyar állampolgárság. Itt kezdett el a magyar szív dobogni bennem, s ezért Kolozsvárra egyféle szülővárosomként is tekintek. Tudom, mennyire fontos volt mindenki számára az a honosítási munka, melyből az EMNT munkatársai derekasan kivették a részüket, a közös munkánkat pedig az elhivatottság, a tettvágy és az ügy mindenek fölé helyezése jellemezte. Soha nem feledem azokat az élményeket, amelyekkel az együttműködésünk során gazdagodtam” – mondta Partl Petra.
A köszöntőbeszédeket követően átadták az EMNT által alapított Kós Károly-díjakat. Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi bizottságának elnöke a Kárpát-medencei magyar nemzeti érdek folyamatos és rendíthetetlen képviseletéért, a határok feletti nemzetegyesítés, a közösségi autonómiatörekvések következetes támogatásáért és a magyar–magyar, valamint a magyar–román párbeszéd kiteljesítése terén végzett munkásságáért kapta meg az elismerést, míg Dávid László, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem szenátusi elnöke, az intézmény korábbi rektora az erdélyi magyar nyelvű felsőoktatás és tudományos élet területén végzett intézményalapítói és értékteremtő munkájáért, valamint a közösség- és kultúraszervezésben vállalt szerepéért vehette át a kitüntetést.
Toró T. Tibor, az EMNT egykori ügyvezető elnöke, az EMSZ stratégiai bizottságának vezetője laudációjában rámutatott: Németh Zsolt neve és munkássága összefonódik az 1989-es rendszerváltás után létrejött szuverén magyar nemzetpolitikával, olyan „küldetéses” ember, aki családi örökségként kapta a Kárpát-medencei magyar közösségek iránti felelősségérzetet, s aki – függetlenül a politikai váltórendszerektől – meggyőződéssel vallja, hogy hitünkből értékek következnek, mely értékek meghatározzák a döntéshozatal folyamatait is. Bakk Miklós politológus, egyetemi oktató Dávid Lászlót laudálva felelevenítette a díjazott életpályájának legfőbb állomásait, majd kihangsúlyozta: a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem az ő vezetésével lett a huszadik a romániai egyetemek rangsorában, a 178 között. „A Sapientia nemcsak az oktatás és a tudományos élet területén tölt be meghatározó szerepet, hanem közösséget is formál. Dávid Lászlónak ezt az elgondolást sikerült beépítenie az egyetemfejlesztésbe, emberi és erkölcsi kvalitásai pedig az intézményépítő munkában is kitűntek. A példamutatás egy egész életen át tartó feladat, Dávid László pedig ehhez mérten éli életét” – zárta laudációját Bakk Miklós.
Az ünnepi rendezvény egy, az elmúlt 20 év néhány fontosabb politikai-közéleti eseményét elemző kerekasztal-beszélgetéssel zárult, melynek résztvevője volt Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke, Borbély Zsolt Attila, az EMNT alelnöke, Szilágyi Zsolt, az EMNT korábbi alelnöke, valamint Toró T. Tibor, az EMNT egykori ügyvezetője.
* * *
TŐKÉS LÁSZLÓ ÜNNEPI BESZÉDE
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alapításának 20. évfordulójára
Az elvakult magyarellenességre szocializált román társadalom kivételes érzéketlenségére, másfelől a megalázott erdélyi magyarság tehetetlen kiszolgáltatottságára vall a szélsőséges román soviniszta egyesületek úzvölgyi katonai temetőnkben ismétlődő kegyeletsértő és halottgyalázó garázdálkodása. Teszik mindezt a román ortodox egyház áldásával és a demokratikus román politikum cinkos hallgatásától övezve.
Ezeknek a hungarofób nacionalista köröknek a provokatív ünneplése Székelyföld nyugalmát is megzavarta a december 1-jei román nemzeti ünnepen, a nevezetes gyulafehérvári népgyűlés 105. évfordulóján.
December hava más keserű évfordulókat is emlékezetünkbe idéz. 2002. december elsején Medgyessy Péter és Adrian Năstase rossz emlékű miniszterelnökeink a budapesti Kempinski Szállodában pezsgőztek Erdély elcsatolásának örömére, labanc magyar elvtársaik társaságában. Rá két évre, december 5-én került sor arra a gyászos emlékű népszavazásra, melyen a nemzettagadó Gyurcsány-kormány alantas propagandával uszította külföldre szakított testvérei ellen a megtévesztett hazai magyarságot.
Azt szokták mondani, hogy ne foglalkozzunk Trianonnal, mert az már történelem. A felsorolt esetek azonban arra vallanak, hogy Trianon egy évszázad múltán is tovább él és hat a jelenben, traumáiban és következményeiben. Ezek fel- és megoldásán fáradozunk immáron száz év óta – de kevés sikerrel.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács húsz évvel ezelőtti megalakulásakor arra vállalkozott, hogy jeles elődei nyomdokába lépve az erdélyi magyar nemzeti közösség belső önrendelkezésének a kivívásával gyógyítsa Trianon sebeit.
105 évvel ezelőtt csak az erdélyi románoknak adatott meg, hogy a wilsoni önrendelkezési elvek értelmében kifejezzék politikai akaratukat állami hovatartozásukat illetően, magyarságunktól ellenben megtagadták azt a jogot, hogy saját sorsáról döntsön. 1918. december 22-i kolozsvári népgyűlésünk ezirányú határozatát a trianoni döntéshozók figyelmen kívül hagyták. A berendezkedő román hatalom a maga rendjén még a gyulafehérvári határozatokban ígért szabadságjogokat és autonómiát sem adta meg a magyaroknak – valamint a szászoknak, sváboknak –, és az 1919-ben megkötött párizsi kisebbségi szerződésben vállaltakat is durván megszegte.
Másmilyen módon ugyanez ismétlődött meg a II. világháborút követően. A kommunista irányítás alatt álló Magyar Népi Szövetség árulásának tulajdoníthatóan nemzeti közösségünk ez alkalommal sem élhetett az önrendelkezés jogával, az új, kommunistabarát román hatalom pedig hazug ígéreteit éppen úgy megszegte, mint annak előtte. Nagyhatalmi rendelésre készült kisebbségi statútumát soha életbe nem léptette, a magyarság hiteles vezetőit pedig – Márton Áron püspökkel az élen – börtönbe vetette. A nemzeti önrendelkezés nemzetközileg elismert alapvető joga – íme – a második világégés csatáin is elvérzett.
1945-ben Márton Áron és jeles aláíró társai – szembeszállva a Magyar Népi Szövetség megvásárolt és megfélemlített vezetőivel – egy memorandumot juttattak el a békecsináló nagyhatalmakhoz, amelyben kikérték, hogy: „rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni”. A behódoló MNSZ-re utalva pedig ezt írták: „Senkinek sincs joga önkéntes felajánlással területi lemondásba belemenni. Lemondást a külső hatalom a magyarságra kényszeríthet. De az önkéntes lemondást többé jóvátenni nem lehet. Ezért a felelősséget az erdélyi magyarság lelkiismerettel nem vállalhatja.”
Ezen a ponton ma már túl vagyunk. A világháborúk nyomán kialakult status quót senki sem kérdőjelezheti meg. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácstól távol áll bármiféle revizionizmus. Ehelyett: terület fejében jogokat követel. Korlátozott közösségi önrendelkezést – az országhatárok tiszteletben tartásával.
Változott helyzetben és formában hűségesek kívánunk lenni nagy elődeink példájához, akik nemzetük és egyházuk ügyében soha nem alkudtak meg. Apáthy Istvánhoz, aki a miénk történelmi elődjének, a korabeli Magyar Nemzeti Tanácsnak az elnöke volt. Kós Károlyhoz, aki Kiáltó szójával egy század óta egész erdélyi politikai-nemzeti közgondolkozásunknak a meghatározója. Márton Áronhoz, „akinek meg kellett hallania hívei aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondani”.
Súlyos örökség hordozói vagyunk, hitet és embert próbáló – immáron történelmi mélységű – nemzeti és politikai örökség nyomja a vállunkat. A napi politika esetlegessége és forgandósága közepette azt hihetnénk, hogy az autonómia nem több és más, mint egy olyan-amilyen ügy, partikuláris kérdés a politikai élet palettáján. Márpedig nem gondolhatjuk így, hiszen ennél többről van szó: számunkra az autonómia létkérdés, nemzeti megmaradásunk garanciája, közösségi és emberi jogaink foglalata, remélt jövőnk lételeme. Elvesztett nemzeti önrendelkezésünk visszanyerhető része. Ezért küzdünk oly kitartóan és állhatatosan érte, az előttünk járók hagyományát követve.
A két világháború nyomán elszenvedett kudarcaink után harmadízben az 1989-es rendszerváltozás kínált számunkra újból esélyt kisebbségi sorsunk megfordítására. Megjegyzem, ez esetben ismét csak vesztésre állunk: a remélt rendszerváltozás – s benne a kisebbségpolitikai rendszerváltozás – még igencsak várat magára… De ne vágjak a dolgok elébe…
1992 októberében nemes elődeinkhez méltó büszkeség tölthetett el bennünket, amikor az Unitárius Egyház székházának a dísztermében a Romániai Magyar Demokrata Szövetség vezető testülete egy akarattal elfogadta a Kolozsvári nyilatkozatot. Úgy érezhettük akkor, hogy mi, erdélyi magyarok a kommunizmus idején megszakadt történelmi folytonosság helyreállításának vagyunk a részesei. És még inkább akkor, amikor aznap este, a Szent Mihály-templomban a magyarság választottjai eskütételükkel pecsételték meg a magyarság autonómiája mellett elkötelező határozatunkat.
Örömünk és elégtételünk – fájdalom – rövid ideig tartott. A belső önrendelkezést célul kitűző politikai stratégiánk kialakítása sok akadályoztatáson keresztül, lassan haladt előre, s még mielőtt kiépülhetett volna, máris kútba esett: a neptuni paktum áldozatává lett. A változó erőviszonyok közepette ugyan még bekerült az RMDSZ programdokumentumába, de mindemellett fokozatosan érvényét veszítette, s a máig hatályos neptuni pártpolitika diadalmaskodott felette.
Az ígéretes kezdetekhez hű és az autonómia iránt őszintén elkötelezett elvbarátok tábora, az RMDSZ-en belül egyre csak romló helyzet láttán, 2002-ben elérkezettnek látta az időt arra, hogy az erre irányuló belső próbálkozások kudarca után a szövetségen kívül alakítsa ki az autonómia képviseletének kereteit. E szándékunkban segítségünkre sietett a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, amely szervezeti és erkölcsi legitimitást kölcsönzött vállalkozásunknak. A KREK 2002. február 1-én, a szatmárnémeti Láncos templomban megtartott nyilvános rendkívüli közgyűlésének meghívójában ez áll: „Az önfeladás, a behódolás, a megalkuvás politikájával, másfelől a lassú elsorvadás, a beolvadás és a menekülés önveszejtő gyakorlatával szemben a hit és a hűség, az építés és a gyarapítás egyházi-polgári, missziói és nemzetpolitikai alternatíváját kívánjuk megvalósítani, a közösségi önrendelkezés útját kívánjuk kiépíteni.” Igét hirdetett Erdélyi Géza felvidéki püspök. Megnyitó beszédében Kovács Zoltán főgondnok kijelentette: „Rendkívüli helyzetben rendkívüli módon kell eljárni, rendkívüli megoldásokat kell keresni.” A közgyűlés határozatban indítványozta: „a Romániai Magyar Nemzeti Közösség Önkormányzatának általános, szabad, közvetlen és titkos szavazással történő megválasztását, közképviselettel való felruházását, valamint Székelyföld autonómiájának törvényerejű statútum általi szavatolását”.
A kolozsvári fórum 2002. március 14-én megválasztotta az EMNT kezdeményező testületét, melynek létszáma az április 26-i székelyudvarhelyi fórumon egészült ki 31 tagra. A kezdeményező testület és a soron következő további fórumok (Sepsiszentgyörgy, 2003. május 31. és Szilágysomlyó, 2003. szeptember 20.) készítették elő az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulását, amire 2003. december 13-án, a kolozsvári magyar színházban került sor.
Az alakuló ülés határozatban mondta ki igényét a három szintű magyar autonómiarendszer kialakítására, valamint az egyes autonómiaformák törvénybe foglalására és statútumaink törvény általi elfogadására nézve.
A küldöttek népes közössége az idő sürgető voltának tudatában végezte munkáját. Románia Európai Unióhoz való csatlakozásának várható 2007-es időpontját, annak kedvező politikai feltételeit is figyelembe véve: tíz elvesztegetett esztendőt kellett bepótolniuk.
Szilágyi Zsolt kezdeményező testületi ügyvivő elnök ekképpen értékelte az EMNT húsz éve történt megalakulását: „Az EMNT megalakulása már önmagában is sikernek tekinthető. (…) Immár van gazdája az autonómiának, a törvénytervezetek kidolgozásának. A Tanács megkezdte működését. Megkezdődhet az autonómia kiépítése. Megindulhatunk az úton az elnyomásból a Szabadságba.”
Nem akarok ünneprontó lenni, de azt kell mondanom, hogy még hosszú út áll előttünk, míg megérkezünk az elnyomásból – a Szabadságba, Romániából – Utópiába.
Hogyha az eltelt húsz esztendőről tevékenységi beszámolót kellene tartanom, az még egy ugyanennyi időbe telne. De mindenesetre amit elvégeztünk: „jó mulatság, férfimunka volt!” Különösképpen, hogyha komolyan vesszük, hogy a cél nem a győzelem, hanem „a küzdés maga”.
Nehéz idők járnak mind az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra, mind az autonómiára. Minekutána jól végzett honosítási munkánk köszöneteképpen EMNT-irodahálózatunkat egyik napról a másikra bezáratták, mozgásterünk beszűkült. Ennek kapcsán egy közleményt adtunk ki, mely ekképpen végződik: „Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács az erdélyi magyar érdekérvényesítés útján haladva a továbbiakban is végzi feladatát a széles körű önrendelkezés kivívása érdekében. Változatlanul valljuk: a létező problémáinkra adható egyetlen megoldás az autonómia. Magyarnak lenni jó!”
Marad a kérdés: hogyan tovább?
Tőkés László
