Több előrendezvényt követően június 19-én este a nagyváradi színházban tartott nyitógálával hivatalosan is elrajtolt a Partium fővárosának magyar polgári fesztiválja. A testvérváros Debrecenből érkezett Kodály Filharmonikusok centenáriumi operaműsora előtt a meghívott személyiségek és a házigazdák köszöntőbeszédei hangzottak el: Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Szilágyi Péter, a magyar Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, Puskás István, Debrecen alpolgármestere, Csomortányi István, az Erdélyi Magyar Szövetség alelnöke, Antonia Nica, Nagyvárad alpolgármestere, Zatykó Gyula főszervező szóltak a teátrumot megtöltő publikumhoz. A nyitógálán Fleisz János, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület régióelnöke átadta az EMKE díszoklevelét a fesztivált 11. alkalommal megszervező Szent László Egyesületnek. Alább Tőkés László EMNT-elnöknek, volt királyhágómelléki református püspöknek az ünnepi beszéde olvasható.
*
A nacionálkommunista rezsim, a Ceausescu-diktatúra 1989-ben bekövetkezett bukása után romániai magyar nemzeti közösségünk természetes életösztönnel és öntudatos bátorsággal hagyta maga mögött siralmas múltját, és vágott neki a reményteljes jövőnek. Ennek részeképpen szakított a történelemhamisító elnyomó rendszer hazugságaival, és fedezte fel hiteles múltját, hogy erőt és példát merítsen belőle.
Szent László király kései utódaiként már a rendszerváltozás hőskorában biztos érzékkel találtunk rá jobb sorsra érdemes városunk alapítójának követésre érdemes nyomdokára. A hajdani „boldog Várad” Varadinum-ünnepségeinek nyomvonalán tovább haladva indítottuk útjára a Szent László Napokat, melyekre immáron a tizenegyedik alkalommal kerül sor. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében szívbéli elismerésemet fejezem ki ezért a Szent László Egyesületnek és a „Nagy találkozás” valamennyi társszervezőjének. A „boldog Várad” és a „kincses Kolozsvár” – íme – évről évre együtt hódol Pannónia, Erdély és Partium néhai királyai előtt.
A dicső László király trónra lépésekor „úgy ragyogott föl, mint köd közepette a hajnali csillag, mely elűzi a homályt; és miképpen a telihold világol a maga napjaiban, vagy amiképpen a nap ragyog: fény lett népének közepette” – olvashatjuk a Képes Krónikában. Az utókor igencsak hajlamos megszépíteni és eszményíteni a múltat. Márpedig László király valójában egy olyan sötét, zűrzavaros korszaknak vetett véget, melyet a sűrű trónviszályok, a királyi trónért folytatott testvérharc és a pogánylázadások jellemeztek. Maga László és fivérei a megvakított Vazul fia Béla leszármazottai voltak, akik lengyelországi száműzetésben születtek. A Szent István halálát követő mintegy három évtizedben – 1041 és 1074 között – hatszor került sor uralkodóváltásra, nem egyszer erőszakos haláltól kísérve, állandó háborúskodások közepette. László király valóban „fénye lett népének”, amikor 1077-ben trónra lépett, és rövid időn belül rendbe tette az országot, a trónkövetelő és viszálykeltő Salamont, valamint legfőbb támogatóját, IV. Henrik német-római császárt leszerelte, a törvényes rendet helyreállította, az egyházat megerősítette, a külső határokat s az ország függetlenségét biztosította, a hazát felvirágoztatta.
Lovagkirályunk legendás alakja csodatételeiben tükröződik a leghívebben, melyek népének szabadítójaként állítják elénk. A besenyőkkel és a kunokkal folytatott küzdelmei egyikében Isten választott népének pusztai vándorlása köszön vissza, amikor is az Úr meghallgatja imádságát, és az éhség és szomjúság gyötörte seregének – mint mennyei mannát – szarvas- és marhacsordát terel útjába, máskor pedig a jó király – Mózes módjára – vizet fakaszt a kősziklából. Egy kései legendában a szent Király még holtában is népének a segítségére siet, amikor 1345-ben, váradi sírjából kikelve az Erdélybe betörő tatárok ellen száll harcba, székely és magyar vérei védelmében.
Testvéreim, a távolmúlt történelmének viszontagságai jelenkori veszélyeztetett helyzetünkre irányítják a figyelmünket. A balkáni háború nyomasztó emléke még elevenen él bennünk, és máris egy újabb – az ukrajnai – rémséges háborúba viszik katonának kárpátaljai testvéreinket. De vértelen létért való erdélyi küzdelmünk bennünket is próbára tesz, magyar hazánk pedig ellenséges erők gyűrűjében vívja egyenlőtlen harcát. Európa érzéketlen és tehetetlen.
Merítsünk erőt és példát László király művéből és küzdelméből! Hittel, hűséggel és tettre készen vállaljuk és álljunk sorsunk elébe, és álljunk ki városunk, szülőhazánk és nemzetünk ügye mellett. Nagy királyunk Deák Árpád faragta lovasszobra előtt – nemsokára – megállva, Janus Pannonius szavával, egyakarattal kérjük Őt: „Te is lovas király, rőt vértezetben, / Ki roppant bárdot markolsz harcrakészen, / Kinek márványövezte síri szobrát / Kiverte egykor gyöngyöző verejték, / Szent László, oltalmazz, / S légy vezérünk.”
