„Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért,
mert övék a mennyeknek országa” (Mt 5,10).
Az igazságért háborúságot szenvedők krisztusi sorsa jutott osztályrészül a minden élők útján eltávozó Duray Miklósnak. Elszenvedett megpróbáltatásainak fájdalmát azonban messze felülmúlja az igazságért vállalt „ama nemes harcának” boldogsága. Ajándékozzon neki örök üdvösséget az Úr a mennyek országában!
Hogyha valamely egzakt módszerrel mérni lehetne, hogy a hazától elszakított nemzetrészeink közül melyiknek jutott ki a legtöbb szenvedés, a hontalanság éveinek felvidéki népe méltán pályázhatna eme dicstelen babérra. A rendszerváltozás 1989-es esztendejében azonban nem az egymással versengő sorsos fájdalom, hanem a végre újból egymásra találó nemzeti közösségeink túláradó öröme és szeretete töltötte el lelkünket. Sorsukban osztozó testvéri érzésekkel ezt éltük át mindannyian: megérte hinnünk, cselekednünk; kiállásod és áldozatvállalásod nem volt hiábavaló, Miklós.
Abban a decemberben valóságos zarándokjárás indult Temesvárra, Erdély városaiba és falvaiba. A magyarországiak között ott voltak a sorban a délvidékiek, a felvidékiek, a kárpátaljaiak. Miként a valamikor bethlehemi pásztorok, azonképpen járultak a szabadító karácsony jászolbölcsőjéhez ajándékaikkal, hogy együtt dicsérjük az Urat. Az isteni kegyelem ajándékaképpen ilyetén módon testvériesült a Kárpát-medence egymástól hosszú ideig elidegenített magyarsága.
A román nacionálkommunista diktatúra sötét éveiben vakoskodva kémleltük a láthatárt: akad-e már közülünk valaki, aki megtöri a jeget és a csendet, és kimondja végre a nemet a határon túli magyarokat sújtó, puszta létünkben fenyegető, kegyetlen elnyomatásra? Ama kevesek között, akik erre vállalkoztak, Duray Miklós előttünk, az élen járt. Főbenjáró bűnéül rótták fel a magyar iskolák védelmében való felszólalását, hosszú évekre kiterjedő ellenzéki tevékenységét, mígnem az államrend felforgatásának vádjával, bírói ítélet nélkül börtönbe nem csukták. Jó volt tudni és látni, hogy a példájukkal elöl járó lengyel ellenállókhoz hasonlóan, íme, a Felvidéken is akadt egy magyar disszidens népének védelmében, a csehszlovákiai kommunista rezsimmel szembeszállva, aki a prágai tavaszból is kiveszi részét.
Temesváron, egyik évfordulói beszédében ezekkel a szavakkal idézte fel korabeli meggyőződését: „Olyan politikai rendszerben élünk, ami gyökeres változásra, vagy inkább bukásra ítéltetett. (…) A kommunizmust reformálni nem, csak megdönteni/elbuktatni lehet.” Ugyanez volt érvényes a kisebbségi elnyomás viszonyai tekintetében. Nem volt már hova hátrálni, elértük a falat, melyet immár csak áttörni lehetett. Duray Miklós ennek a felismerésnek a tudatában válhatott utóbb nem csupán a felvidéki, hanem az egész Kárpát-medencei magyar kisebbség- és önvédelemnek az elhivatott képviselőjévé, a magyar nemzetpolitikának és nemzetstratégiának az avatott szakemberévé és élharcosává, akinek ezért az egész nemzet, különösképpen pedig a külhoni nemzetrészek elismeréssel tartoznak.
A ’90-es évek elején Duray Miklós ebben a minőségében járt egy erdélyi előadókörúton, személyes meghívásomra. Hasonlóképpen, 2004. december 3-án, Ágoston András társaságában együtt hívtuk ki egy televíziós vitára az akkori magyar miniszterelnököt, a kettős állampolgárság ügyében kitűzött, szomorú emlékű népszavazás előmozdítása céljából. Duray Miklós a határok fölötti nemzetegyesítés és a magyar nemzeti önrendelkezés kiemelkedő harcosa volt, akit éppen ezért egész egyetemes magyarságunk a magáénak vall, és akinek emléke előtt együtt adózunk.
Egyik legutóbbi interjújában érzékletes képét rajzolta meg „a felvidéki magyar közélet szétverése” hosszan tartó folyamatának. Élete és küzdelme nem volt „dicsőségmenet”, hanem sokkal inkább az igazságért és a magyarságért folytatott konok, következetes küzdelem. Neve, példája és emlékezete legyen figyelmeztető jel és igazodási pont jövendőjét kereső felvidéki népe és külhoni testvérközösségei számára!
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács kegyelettel hajt zászlót Duray Miklós emlékére és folytatja örökségét.
Nagyvárad, 2023. január 2.
Tőkés László,
az EMNT elnöke
