Ahogy minden évben, idén is tartottak megemlékezést Temesváron az antikommunista népfölkelés és rendszerváltó forradalom kitörésének évfordulóján és eredeti helyszínén, amely napra pontosan 1989. december 15-én vette kezdetét a Tőkés László református lelkipásztor és családja erőszakos deportálását megakadályozni akaró hívek fellépésével.

A csütörtök délutáni ünnepélyes mementót és tiszteletadást a „December 15. – A román–magyar szolidaritás napja” Egyesület alapítóinak tanácskozása előzte meg, ami sajtótájékoztatóval zárult. Mindkettőnek a Mária téri református palota Újvárossy Ernő-terme adott helyet.

A szóban forgó egyesület létrehozását éppen egy évvel korábban, a Ceaușescu-diktatúrát megdöntő forradalom 32. évfordulóján jelentette be Tőkés László Temesváron, de azóta sem sikerült hivatalosan bejegyeztetni, a posztkommunista román hatóságok gáncsoskodása miatt. Szándéknyilatkozata szerint azzal a céllal jön létre, hogy ismertesse el december 15-ét az 1989-es forradalom kitörésének napjaként, hiszen a forradalom azáltal vette kezdetét, hogy román és magyar nemzetiségűek az őket egyesítő szabadságvágy nevében szolidaritást vállaltak ezen a napon az egykori temesvári református lelkésszel és ellenzéki személyiséggel. Az egyesület alapítója Tőkés László mellett Gabriel Andreescu emberi jogi aktivista, Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke, Kincses Előd ügyvéd és Szilágyi Zsolt politológus.

A sajtótájékoztatón Gabriel Andreescu elmondta: a törvény 30 napos határidőt szab meg a kormányfőtitkárságnak a névfoglalási kérvényük elbírálására, ám a hivatal mindeddig nem adott választ a tavaly decemberben benyújtott beadványukra. Ehelyett pótlólagos iratokat, nyilatkozatokat kért az alapítóktól. A hatósági akadékoskodást indokolatlannak tartották, de minden igényelt iratot elküldtek, hogy gyorsítsák a folyamatot, mégsem kaptak sem pozitív, sem negatív választ. Márpedig e válasz nélkül nem lehet bírósághoz fordulni az egyesület bejegyzési kérelmével. A bukaresti egyetemi tanár elmondta: ezért kénytelenek voltak Kincses Előd ügyvédet, az egyesület másik kezdeményezőjét megkérni, hogy peres úton kényszerítse a kormányfőtitkárságot a névfoglalási irat kiállítására.

Az ügyvéd a sajtótájékoztatón azt mondta, meglehetősen furcsa, hogy megannyi román–kínai, román–orosz, román–vietnami egyesület van, de ha egy román–magyart akarnak bejegyezni, és ha az a szolidaritás szót is magában foglalja, akkor annak az elismerését akadályozzák a hatóságok. Hozzátette: ennél az is jobb lenne, ha a kormányfőtitkárság kijelentené, hogy elutasítja a román–magyar szolidaritást. Kincses elmondta: a közigazgatási bíróságtól azt kérte, hogy kötelezzék a kormányfőtitkárságot a név bejegyzésére. Emellett a romániai Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) is petíciót nyújtottak be az ügy kapcsán.

Tőkés László a sajtótájékoztatón bejelentette: az egyesületet ugyan még nem sikerült bejegyezni, de máris kezdeményezi egy bizottság létrehozását, amely elindíthatja azokat a kutatási programokat, amelyekhez majd ez a civil szervezet (NGO) biztosítja a jogi keretet. Úgy vélte: kutatni kellene a román–magyar szolidaritás kialakulását és azt, hogy a 90-es évek elején miként bontakozott ki egy pezsgő interetnikus párbeszéd Romániában.

Egy másik kutatásnak viszont azt kellene feltárnia, hogy kik és miként rombolták le „Temesvár szellemét”, miként fúrták meg a román–magyar szolidaritást, kiknek áll érdekükben ez. Úgy vélte: e két kutatás bemutathatná, hogy milyen sokat nyert volna mindkét nép az 1989 utáni összefogással.

A sajtótájékoztatón Tőkés László ismételten kifejezte a háláját a temesváriaknak azért, hogy amikor hívta őket, összegyűltek körülötte, és azért is hálás, hogy amikor a biztonságukat féltve elküldte őket, ott maradtak. Ezzel azokra a vádakra reagált, amelyek szerint ő maga nem állt a felkelők élére nem vállalta 1989 decemberében, hiszen többször is hazaküldte a református parókia előtt összegyűlt tömeget. Elmondta: nagy elégtétel volt számára látni a szolidaritástüntetést, amely a személye és a temesvári református gyülekezet mellett kialakult. Ugyanakkor felelősséget is érzett az összegyűlt emberekért, nem szerette volna bajba sodorni őket, féltette az életüket, a biztonságukat. Ott állt előtte munkatársának, Újvárossy Ernőnek a példája, aki máig tisztázatlan körülmények között tűnt el 1989 szeptemberében, majd a holttestét két nappal később egy városszéli erdőben találták meg.

Hozzátette: arra nem számíthatott, hogy a tiltakozásuk megdönti a Ceaușescu-diktatúrát. „A felelősség az én vállamon volt, hiszen én hívtam ide a híveimet. (…) Ennek a felelősségnek a tudatában, látván, hogy nem tudom már ellenőrizni a tömegnek a megnyilvánulásait, kértem, hogy menjenek haza” – jelentette ki.

Úgy vélte azonban, hogy Isten akarata teljesült abban is, hogy az emberek nem hallgattak rá, és nem mentek haza. „Én magam ilyen forgatókönyvet nem tudtam volna írni azokban a napokban. Ma is elismeréssel tartozom azoknak, akik a forradalmi mozgalmat elindították” – jelentette ki Tőkés László.

Délután a református templom falán álló két emléktáblánál megtartották a hagyományos főhajtást: „Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom 1989 XII 15” – szól négy nyelven, magyarul, románul, németül, szerbül a Bánsági Magyar Demokrata Szövetség által állított szerény emlékjelek felirata. Több mint három évtizede hirdeti és igazolja, hogy Romániában 1989. december 15-én indult meg a Tőkés László melletti szolidaritástüntetés, amely december 16-án Ceausescu- és kommunizmusellenes tüntetéssé alakult. A kommunista hatóságok december 17-én a népbe lövettek, 20-án azonban a hadsereg már fraternizált a tüntetőkkel. A népfelkelés december 21-én terjedt át több erdélyi városra és Bukarestre. A diktátor hatalma 22-én dőlt meg. A rendszerváltás évfordulója azóta sem számít hivatalos ünnepnek Romániában, sőt Temesváron december 16–20. között, Bukarestben december 21–22-én tartanak hivatalos megemlékező rendezvényeket a helyi és állami hatóságok, szándékosan és alattomos módon háttérbe szorítva a december 15-i „szikranapot”, Tőkés László és hívei ellenállását, történelemalakító szerepét.

Demeter Sándor temesvár-belvárosi református lelkipásztor tartott alkalmi áhítatot az emléktábláknál összegyűltek körében, majd a tisztelgők – társadalmi és politikai szervezetek, egyházak és közületek képviselői, köztük a kolozsvári magyar főkonzulátusé – elhelyezték koszorúikat, virágaikat, gyertyáikat, végül pedig közösen elénekelték a 90. zsoltárt: „Tebenned bíztunk eleitől fogva…”

A kinti megemlékezést követően benti fórumra került sor Visszatekintés a kezdetekre címmel, Szilágyi Zsoltnak, az Európai Lelkiismeret és Emlékezet Platform (Platform of European Memory and Conscience) vezetőségi tagjának moderálásával. Tőkés László püspök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke tartott nyitóbeszédet, majd Lönhárt Tamás történész, kolozsvári egyetemi docens beszélt a jó harminc éve történtek valóságának és mai emlékezetpolitikai megközelítésének ellentmondásairól. Rámutatott: sem a mai történetírásban, sem a köz- és felsőfokú oktatásban nincs hitelesen és tisztességesen tálalva a rendszerváltozás kezdete, legfőképpen Temesvár, Tőkés László és a magyar reformátusok szerepe, illetve a román–magyar szolidaritás korabeli kibontakozása van elhallgatva. Gabriel Andreescu, Florian Mihalcea és Kincses Előd hozzászólásaikban megerősítették és árnyalták mindezt, kitérve az egy éve vajúdó „December 15. – A román–magyar szolidaritás napja” Egyesület sokatmondó esetére is. A fórumon részt vettek és szót kaptak többen is az egykori szemtanúk és hívek közül, megidézve az eseményeket, rámutatva: egymásrautaltságunkban nincs helye sem a történelemhamisításnak, sem az önérdekű, obskurus politikai klikkek keltette békétlenkedésnek.

– – –

Visszatekintés a kezdetekhez – Privire spre ȋnceputuri

Megemlékező fórum az 1989-es temesvári népfelkelés kezdeteiről

Temesvár – Timișoara, 2022. december 15.

A kezdeti román–magyar összefogás helyreállítása

„…viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével” (Ef 4,2-3)

„…ȋngǎduiți-vǎ unii pe alții cu dragoste, și pǎstrați unirea Duhului prin legǎtura pǎcii” (Epistola lui Pavel cǎtre Efeseni 4,2-3)

Ezelőtt 33 esztendővel a Lélek egységében, az egymás iránti szolidáris szeretet és belső hitbeli békesség szilárd közöségében szállt síkra a temesvári református gyülekezet hite és szabadsága védelmében, az ateista kommunista hatalommal és a vele cinkosságot vállaló klerikális egyházi főhatósággal szemben. Az ellenállásából kibontakozó, kommunizmusellenes felkelés román és magyar, valamint más nemzetiségű résztvevőit és tömegeit ugyanez a bibliai egység, keresztényi szeretet és szolidaritás jellemezte – előbb Temesváron, majd az egész országban.

Jól emlékszem, a templomunk utcájában, a lelkészi lakásunk ablakai előtt összegyülekezett, maroknyi református hívek, majd a hozzájuk csatlakozó, egyre nagyobb számban érkező sokaság hitbéli meggyőződésből fakadó bátor kiállására, amiképpen puszta jelenlétükkel és néma tiltakozásukkal közösséget vállaltak meghurcolt családommal, fenyegetett gyülekezetünkkel, más szóval az igazság, a jogosság és az emberi méltóság védelmében. Már a kezdet kezdetén meghátrálásra késztették a házunkat vesztegzár alatt tartó milicistákat és szekusokat. Az egyre duzzadó tömegben elvegyülő ágenseket és provokátorokat felismerték és egykettőre leszerelték, elhallgattatták. Tumultuózus jelenetek követték egymást. Időről-időre az ablakból igyekeztem megnyugtatni és tájékoztatni, Isten igéjével helyes irányba befolyásolni a betört ablakok láttán méltán felháborodott embereket. Petre Moț polgármester hazug szavai csak olaj voltak a tűzre. Ion István, Gazda Árpád és bajtársaik sem hátráltak meg üres ígérgetései és burkolt fenyegetései hallatán. Aztán váratlan módon a szomszédos román baptista gyülekezet ifjai is megérkeztek. Petru Dugulescu prédikátor hívei gyertyát gyújtottak, és lelket öntve a jelenlévőkbe világító élőláncot vontak a templomépület köré.

A cselekvő ökumenikus szolidaritás jegyében ért véget a spontán ellenállás és rokonszenvtüntetés december 15-i, első napja. Partikuláris református és magyar ügyből ilyenképpen vált általános, társadalmi és emberi üggyé temesvári gyülekezeti ellenállásunk. Az utóbb is egyre-másra bevetett „magyar kártya” mechanizmusa működésképtelenné vált. Az első nap délutánján, majd a következő napon is tovább folytatódó tüntetésen az egybegyülekezett és összetételében folyton változó – fluktuáló –, a többségében román, de egyébként sok nemzetiségű és sok vallású, több százas sokaság átérezte és felismerte, hogy közös ügyről van szó, és a Ceaușescu-féle nacionálkommunizmus gerjesztette hungarofóbia magyarbarát érzésekbe csapott át. Együttes erővel álltunk ki a szabadság mellett.

Másnap, a szombat első fele a vihar előtt tornyosuló felhők lelkiállapotában telt. Hullámzó tömeg és hullámzó kedélyállapot. A hatóság embereit éppenhogy elviselték, majd kiutálták maguk közül az emberek.  A tanácstalan bizonytalanság állapotát a föltétlen kitartás, sőt a fel-felcsapó lelkesedés megnyilvánulásai törték meg. Az évek során felgyülemlett társadalmi elégedetlenség és a diktatórikus rezsimmel szembeni, fojtott gyűlölet rendszerellenes bekiabálásokban jutott felszínre.  A közhangulat szintet lépett. Immár nyilvánvalóan érzékelni lehetett, hogy az irántam táplált együttérzés és a reformátusok ügye csupán ürügy volt, és alkalmas lehetőséggé vált a kommunizmus és Ceaușescu ellenes gondolatok és indulatok kifejezésére. Adott pillanatban, egészen váratlanul valakik az elfeledettnek hitt Deșteaptǎ-te, romȃne!  (Ébredj, román!) himnusz éneklésébe kezdtek. Meghatódással – és büszkeséggel – hallgattam.  Minthogyha Petőfi Sándor Nemzeti dalát hallottam volna: „Talpra, magyar…”

Ez volt az a lélektani pillanat, amikor a szubjektív rokonszenvtüntetés rendszerellenes demonstrációba csapott át. Ebben a koraesti órában a tiltakozó tömeg már a mi kis utcánk főutcai torkolatát és az ott húzódó villamossíneket is belepte, s a normális forgalomnak is akadályt vetett.  És akkor következett be az a valóságos fordulatot eredményező fejlemény, amelynek rendjén néhány román és magyar fiatalember lekapcsolta az éppen a megállóba érkező villamos áramszedőjét és a jármű tetejére felállva, mintegy meghirdette a forradalmat. Daniel Zǎgǎnescu bámulatos bátorsággal ekkor kiáltotta világgá először: Jos communismul! Jos Ceaușescu! – majd példáján felbátorodva, vele együtt kiáltották barátai, Ion Monoran, Borbély Zoltán, Kovács Tibor és Radu Galea, valamint az egész sokaság: Le a kommunizmussal! Le Ceaușescuval! A lavina elindult, a folytatás közismert. Temesváron kezdetét vette a romániai forradalom.

Megemlékezésünk tárgyához híven ez alkalommal kimondottan a kezdetekre kívánok visszatekinteni. Előadásom tárgyát leszűkítve azonban nem akarok történelmi elbeszélést tartani, hanem kifejezetten egy témára, éspedig az 1989. december 15–16-án és a forradalmi kezdetek „hőskorszakában” megvalósult román–magyar szolidaritásra és összefogásra összpontosítok. Arra, amit Gabriel Andreescu ekképpen fogalmazott meg: „a forradalom a román–magyar szolidaritás gyümölcse”. Arra, amit Gazda István lelkipásztor tavaly ilyenkor ekképpen méltatott: „Akkor, adventben még nagyon halványan látszott a karácsonyi világosság, de karácsonyra felragyogott a teljes fényesség, amelyben ember az emberben testvérére ismert, román és magyar egymásra talált…” Ezrek és ezrek életének a legszebb élménye lett, hogy 1989 szabadító karácsonyát Isten csodájaként élhette meg.

És: ez már nem is történelem, hanem mitológia. Több, mint a szertefoszló valóság, mert szinte már nem is igaz. Mi, erdélyi magyarok egy rövid történelmi pillanatig úgy érezhettük, hogy már nem szitokszó magyarnak lenni Romániában, és otthonra lelünk a hazában.

Érdemes volna felkutatni a román–magyar egymásra találás és fraternizálás eme szinte előzmény nélküli időszakát, mely a történelmi megbékélés ígéretével kecsegtetett minket. Külön kutatási projektet érdemelne ennek a „kegyelmi időnek” a feltárása, a cselekvő román–magyar szolidaritás és ökumenikus egyházi–felekezeti összefogás felmutatása, az ezek nyomában beindult román–magyar párbeszéd áttekintése, a forradalomban égő románság iránti rokonszenv és az ezzel együtt járó önzetlen magyarországi segítségnyújtás felidézése – és mindennek a tudományos igényű adatolása és dokumentálása. Más szóval szólva: a valamikori transzilvanizmussal rokonságban álló „Temesvár szellemének” a bemutatása.

Azokról a kezdetekről van szó, amikor is Erdély városaiban románul és magyarul hangzott az emberek ajkán a Miatyánk, és a román televízió magyar nyelven is köszöntötte ünneplő polgárait: Boldog karácsonyt! Arról, amikor is a Nemzeti Megmentési Frontban együtt foglaltak helyet: Doina Cornea, Mircea Dinescu, Király Károly országos alelnök, Gabriel Andreescu, Domokos Géza és jómagam, Tőkés László. Amikor az NMF 1990 januári nyilatkozatában még alkotmányos úton kívánta garantálni a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogait, a Temesvári kiáltvány 4. pontja pedig a kisebbségi kérdés európai módon való rendezése mellett szállt síkra.

A román–magyar megbékélés, valamint az erre irányuló párbeszéd legállhatatosabb szószólóinak a ’90-es évek folyamán mindvégig a temesvári egyházak elöljárói bizonyultak – köztük is olyan emblematikus személyiségek, mint Nicolae Corneanu ortodox érsek, Kräuter Sebestyén római katolikus megyéspüspök, Nicolae Theodorescu görögkatolikus püspöki helynök és Neumann Ernő főrabbi. A méltánytalan hátratételt szenvedő román ortodox egyházfő még nyolc évvel a forradalom kirobbanása után is arra hívta fel a figyelmet, hogy az országos szinten fellángoló nacionalista uszítás közepette ragaszkodnunk kell a forradalom igazságához, mert évekig csak a hazugság és ködösítés jutott a temesváriaknak.

Ion Iliescu államelnök és a marosvásárhelyi fekete március nyomán „demokratikusan” újra- és átalakított Securitate ellenforradalma eredményesen szétzúzta a kezdet kezdetén alighogy kisarjadt román–magyar barátságot és összefogást. Hol van már a tavalyi hó? (Apropó: még hó sem hullott 1989 rendszerváltó karácsonyán…) Az 1990 januárjának második felével kezdődően, az egész országon időről időre végigsöprő, posztkommunista társadalmunkba visszatérő nacionálkommunista magyarellenes uszító propaganda úgy elverte a termést – a román–magyar megbékélést –, mint a korai fagy, vagy mint a jégeső.  Erre nézve mindennél beszédesebb a Securitate „hőseinek” tiszteletére idén szeptemberben felállított pitești emlékmű, mely valóságos meggyalázását jelenti a román és a temesvári forradalom igazi hőseinek. A Calinic őszentsége, Argeș és Muscel érseke áldásával állított, keresztet formázó emlékjel kimondatlanul is Ceaușescu hírhedt titkosszolgálatának a rehabilitációját jelenti, mely – úgymond – a román hazát védelmezte „a szovjet és magyar kémek” Romána feldarabolására irányuló aknamunkájától.

Hogyha rangsorolnunk kellene, akkor minden bizonnyal az Iliescu-rezsim és a posztkommunista román kormányok egyik legnagyobb bűne: a román forradalom kezdetét jelentő, annak eszmei és erkölcsi hátteréül szolgáló román–magyar összefogás szétverése, ami nem csupán romániai magyarságunk, hanem egész Románia számára szinte felbecsülhetetlen veszteséget jelent. Hogyha a román–magyar összefogás csodájának kutatására önálló projektet szántunk, ennek párhuzamosságában egy másik kutatási tervet igényelne a román–magyar kapcsolatok azóta is tartó szándékos, rendszeres és módszeres formában való lerombolása.

Az említett veszteségek felszámolása, a román–magyar kapcsolatok rendezése, a román–magyar történelmi megbékélés megvalósítása elsőrendű kötelessége és feladata mindazoknak, akik hűségesek a forradalom eszményeihez, akik nem akarnak megállani félúton, akik be akarják végezni és ki akarják teljesíteni a forradalmat. A maga szerény lehetőségei szerint és eszközeivel erre vállalkozik a „December 15. – A román–magyar szolidaritás napjaEgyesület.  Ennek ellenében igen fájdalmas, hogy a román kormány főtitkársága a maga diszkriminatív, bürokratikus eszközeivel akadályozni igyekszik a román–magyar történelmi összefogás helyreállítását.

Isten igéjével kezdtük. Befejezésképpen méltó, hogy – az időszerűség jegyében – ugyanezzel zárjuk: „Viseljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani a Lélek egységét a békesség kötelékével!” Isten román és magyar, magyar és román gyermekeiként és követőiként lehet-é fontosabb és nemesebb hivatásunk ennél?

Tőkés László

 

EMNT

Facebook