Magyarország kolozsvári főkonzulátusán vehette át a díjazott egy bensőséges ceremónia keretében szeptember 30-án a neki megítélt magyar állami kitüntetést, a Magyar Érdemkereszt polgári tagozatának legmagasabb fokozatát. Előbb Mile Lajos főkonzul olvasta fel az erről szóló elnöki rendeletet: „Magyarország köztársasági elnöke Pataki István költő, író, publicista részére a partiumi magyar közösségek megmaradását szolgáló irodalmi pályája elismerésként a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozza. Kelt 2021. július 30-án, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke.” Ezt követően Tőkés László, a Királyhágómelléki Református egyházkerület előző püspöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke olvasta fel a díjazottat laudáló sorait.

Miután a főkonzul átnyújtotta a kitüntetést, Pataki István röviden megköszönte, maga és családja számára igen nagy megtiszteltetésként értékelte azt, ugyanakkor az elismerést az egész partiumi magyarságra kiterjesztve emlékeztetett, hogy ez a régió milyen nagy mértékben járult hozzá a történelem során az összmagyar kulturális, szellemi kincs gazdagításához. Örvendetesnek mondta, hogy a budapesti nemzeti kormány végre súlyának és helyének megfelelően kezeli a Partiumot is, a történelmi Magyarország más régióihoz hasonlóan.

A továbbiakban Meleg Vilmos nagyváradi színművész olvasott fel néhányat a költő verseiből.

Az alábbiak teljes terjedelmében tesszük közzé az elhangzott laudációt:

Laudáció

Pataki István költő Magyar Arany Érdemkereszttel való kitüntetése alkalmából

„…a költő mélyből szól / isten a magasból / figyelj szavukra / földi halandó” – hadd irányítsam rá a figyelmet Pataki István költőre saját ars poeticájának tőről metszett soraival.

Gazdag életútjának rajzát is saját szavaival foglalom össze: „Ezerkilencszázötvenhárom február huszonhatodika óta vagyok magyar. Meglehet, azelőtt is az voltam, és leszek a feltámadás után is. Születésem óta a Nagyvárad melletti Biharon lakom segédmunkásként, napszámosként, tanárként, közíróként, gyermekként, apaként. És élek mindenütt, ahol még hisznek a magyar szó varázserejében. Költőként. Emberként. Nem megalázkodva. Alázattal.”

Szőcs Géza „bihari remetének”, „bihari bölénynek” titulálta. Barátai szerint gerinces, elkötelezett, nemzeti beállítottságú ember, akit nem lehet megvásárolni.

Pataki István az az ember, aki a diktatúra éveiben, amikor írni kezdett, az ellenállásnak azt a formáját választotta, hogy munkába fogott. Magatartása, szava, költészete a helytálló sorsvállalás élő példája. Olyanképpen szólal meg, miként az Ige, vagyis a szó az ő esetében valósággal cselekedetszámba megy.

A mai költők közül kevesen mondhatják el magukról ugyanezt. Valahogyan kiment a divatból a szó legnemesebb értelemben vett „irányköltészet”. Szinte magukat sem igen vállalják a költők. Pedig mi még egy olyan költészet jegyében szocializálódtunk, és az iskolában is arra neveltek bennünket, hogy az igazi verseknek profán szentségképpen – hasonlatosan Isten Igéjéhez – valamilyen meghatározott irányba kell mutatniuk és mozdítaniuk az olvasókat, más szóval szólva: üzenetet kell hordozniuk. Ebből a szempontból a mai – modern – költészet igencsak sterillé, öncélúvá vált. Pataki István ellenben természetes módon vállalja az azonosságot önmagával, és a költői szerepzavar buktatóit elkerülve szólít meg és „mozgósít” bennünket. Idézem egyik kötetének címadó versét: „talán még lesznek magyarok / ha egyszer / farkast kiáltok”. Vagy a Hová menekültél? című versét: „vezényelj utolsó rohamot / törjünk ki csapjunk ki hazám / amíg még vagyunk”. Október 6-ára dedikált versében pedig az alkalomhoz illően hívja fel a hallgatóságot a vértanú tábornokok követésére: „úgy kellene mennünk mint a tizenhármak”. Mondhatni tehát, hogy megőrzi a költészetnek azt a fajta funkcionalitását, amit egykor a krónikások vagy bárdok mondhattak magukénak. Ennek köszönhető nagy erénye, hogy elmondható, idézhető verseket ír. Oly módon idézhetők a versei, miként a Szentírás, vagy mint Ady Endre.

Költeményeiben szemelgetve – példának okáért – ilyen sorokat találhatunk: „a becsület magyar lépték”; vagy: „unokája helyett lesz / autonómiája”; vagy: „…Európa / csak miattunk imádkozott – / értünk soha”. A példákat folytathatnánk. Ezek az idézetek a maguk igazával és tömörségével nagyon mély mögöttes tartalmat hordoznak. Egyesek közülük kimondottan bibliai igéket asszociálnak. Íme, egy másik telitalálat az előbbiek sorában: „csonkolónak sosem fáj a csonk”, mely áttételes módon Trianonra utal. „A test kiveti a lélek-idegent / felkel és jár / épül és gyógyul / mert szabad lelkében / maga Isten trónol.”

Kelj fel és járj!” – mondja Jézus. Az Ő csodatételei képzenek fel bennünk, hogy Krisztus követőiként miként kelnek fel és járnak a sánták, a poklosok, a bénák. Akár a vízen járás képzetét is felidézheti bennünk a Sirám helyett című vers, hiszen sokszor olyan lehetetlen viszonyok örvényei között találjuk magunkat, hogy Péter módjára kell megtanulnunk a vízen járni. A Költővel együtt kell leküzdenünk azt a kicsinyhitűséget, amely önkéntelenül is hajlamos megadni magát sorsának ama lehúzó állapotában, melyet a múlt század két bennünket sújtó történelmi katasztrófája nyomán akár poszttrianoninak, akár posztkommunistának is nevezhetünk.

Nagyvárad – közismert módon – nagy irodalmi múltra tekint vissza. Az utóbbi időkben azonban sokszor okkal támadt hiányérzetünk amiatt, hogy jobb sorsra érdemes, nagy múltú városunk költői termése messze elmarad legendás múltjától. Öröm tehát számunkra, hogy jobbára „rejtett kincsként” fedezhetjük fel Pataki István érett és gazdag költészetét, amely – megítélésem szerint – hiteles folytatását jelenti nagyváradi, bihari költészeti hagyományainknak, és azt a Juhász Gyula által megfogalmazott reménységet hordozza, hogy: van, lesz még magyar dal Váradon.

Ezen meggondolás alapján jó szívvel nyugtázom Pataki István költőnek a Magyar Arany Érdemkereszttel való kitüntetését, érdemei bizonyságaképpen idézve Üzenet mindenkorra című hitvalló költeményét: „nem adom fel / és nem adom alább / borzongj meg élet / vigyorogj halál / nem adom fel / és nem adom alább / ámuljon isten / köpködjön galád / nem adom fel / és nem adom alább / értetek élek / s bennetek tovább”.

Kolozsvár, 2021. szeptember 30.

Tőkés László

EMNT

Facebook