Arad központú, közös román-magyar-oszták Confederatio? Egy időben kirobbantott román és magyar forradalom? Ma is utópisztikusnak tűnik és az ’50–es éveket messze megelőző gondolkodásra vall. Akárcsak az erdélyi közéletet megfertőző nacionalizmus kiküszöbölése: „Valósitsunk meg annyit a nemzeti gondolatból, amennyi pozitív. A nemzeti kultura nem abból áll, hogy egy másik néppel veszekszem, hanem hogy a saját kulturámat tökéletesítem.”
Az 1956–os eseményekkel kapcsolatban és körül még mindig hevesen vitáznak a történészek, hiszen az események időben még mindig túl közel vannak a teljes objektivitással való rálátáshoz, s az 1956 októberét (novemberét, decemberét) megéltek közül sokan ma is életben vannak még, szemtanúként számolva be azokról a napokról-hónapokról, természetesen mind-mind saját szemszögükből. De míg a Magyarországon zajlott események részletei egyre inkább ismertek, addig az Erdélyben és Romániában történtekről még mindig túl keveset tudunk, tud a „nagyközönség”. Ezért is gondolta úgy a szatmárnémeti EMNT, hogy október 23–án nem hagyományos történelmi előadással, hanem egy nagyon érdekes dokumentumfilm vetítésével emlékezik a forradalom kezdetének napjára. A Terrorházából kapott, 56-os emlékkiállítás képei borította falak közé érkezőket Csókási-Budaházi Attila köszöntötte s röviden összefoglalta az 1956–os romániai eseményeket, előzményeit és utóhatásait — Romániában körülbelül 100 halálos ítélet született ’56–hoz köthetően, 1957 és 1959 között országszerte bizonyíthatóan 45 személyt végeztek ki politikai vétség miatt, köztük a Szoboszlay-per tíz vádlottját, a legkeményebb megtorlást eredményező államellenes összeesküvés miatt. Mindez egyfajta felvezető volt a Temesvárt született Szoboszlay Aladár római katolikus lelkészről, az „őrületig naiv forradalmárról” készített, nagyon érdekes dokumentumfilmhez — melynek különlegességét csak emelte a bőséges, korabeli filmhiradó-részlet, és olyan meghökkentő információk, mint például az, hogy 61 (!) évvel ezelőtt menetrend szerinti, napi repülőjáratok szálldostak Erdély és Románia nagy városai között. Ám természetesen a legérdekesebb maga a főszereplő, Szoboszlay Aladár személye, dermesztően precíz megállapításai a magyarokról, a románokról és a két nép viszonyáról („Ki a sovinisztább, a magyar vagy a román nép? Mindkettőben hatalmas adag sovinizmusnak kell lennie, ha ennyi időn keresztül sikerült megmaradniuk a szlávságtól körülvéve. A két nép azért akadt egybe oly sok helyen mert temperamentuma, életkörülményei, történelme keresztény lelkületük, gondolkodásuk azonos. A szászok közé nem akadt be sem magyar sem román.”) és korát messze megelőző gondolkodása.
Hiszen nem kevesebbet akart, mint egyidőben kirobbantani egy forradalmat Magyarországon és Romániában, amelynek révén megdöntenék a kommunista rendszert, és létrehoznának egy új közös román—magyar-osztrák államalakulatot, az úgynevezett. Confederatiót, amelynek Arad lenne a központja. Új, nemzetek fölötti politikai alakulata, az általa elképzelt Páneurópa megvalósítására irányul: „Paneurópát nem lehet megvalósítani oly feltételek mellett, hogy a már rég kialakult határok mögött élő népek részben lemondjanak nemzeti szuverenitásukról, de a Dunai Confederatiot sem. E Confederatioban nem lehetnek határkérdések s határigények. Mind a három nemzetnek egyszerre kell lemondania egyéni szuverenitásáról s a Confederatióra vonatkozo szuverenitásáról.” Gondolatai ma is forradalminak számítanak, és hat évtized múltán (s azok ismeretében) hidegkirázós nézni azt a naivitást, amellyel nekikezd a szervezkedésnek a legkeményebb kommunista diktatúrában, Erdély sokszínűségére jellemző, hogy leghűségesebb társa és barátja a nála sokkal idősebb, görögkatolikus, s a Nemzeti Parasztpárt aradi vezetője, Alexandru Fîntînaru ügyvéd lesz; vonatozik, társakat toboroz, (akik néha cserben is hagyják: az 1956 augusztus 28–ra tervezett puccs azért „ugrik”, mert a székely-vonal összeesküvői nem mennek el Bukarestbe, hiába várja őket a Gara de Nordon — másnap azzal védekeznek, hogy nem volt pénzük vonatjegyre…). Ám bármennyire naivnak is tűnik-tűnhet ez a „román állam megdöntésére irányuló szervezkedés”, az akkor hatalom mégiscsak komolyan vette, olyannyira, hogy 1957 szeptemberében Szoboszlyat társaival őrizetbe vették, tíz személyt halálra ítéltek (ma sem tudni, hol vannak eltemetve), 47 személyt pedig életfogytiglani vagy több tízéves kényszermunkára, illetve börtönbüntetésre ítéltek — 52 év után, 2010 májusában mentették fel őket, ezt azonban már csak hárman érhették meg.
Szoboszlay Aladár sírját nem jelzi sem kereszt, sem fejfa, de még csak egy kő sem, viszont hat évtizeddel ezelőtti gondolatait a mai politikusoknak is javukra válnának — az erdélyi közéletet megfertőző nacionalizmust a nemzetiségi törekvések létjogosultságával, elismerésével kívánta kiküszöbölni. „Valósitsunk meg annyit a nemzeti gondolatból, amennyi pozitív. A nemzeti kultura nem abból áll, hogy egy másik néppel veszekszem, hanem hogy a saját kulturámat tökéletesítem.”
(Forrás: frissujsag.ro)
