Ebben az esztendőben a magyar nemzeti ünnep előestéjén, október 22-én tartották meg Nagyváradon a hagyományos megemlékezést az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról. A városháza üléstermében író-olvasó találkozót szervezett a Magyar Polgári Egyesület és a Rákóczi Szövetség váradi szervezete, amelyen 1956-hoz kapcsolódó könyvet és folyóiratszámot mutattak be. Ezt követően a főtéri Szent László-templomtól a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvaráig fáklyás menetben vonultak az emlékezők, ahol megkoszorúzták a 2006-ban felavatott emlékjelet, aminek felirata a legendás Faludy-vers közismert sora: „ezerkilencszázötvenhat, te csillag”. Az alkalomhoz illő dalokkal a Váradi Dalnokok férfi énekegyüttes szolgált. Ünnepi beszédet Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácselnöke mondott, ez az alábbiakban olvasható.
*
Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely még személyes emlékezetében őrzi az 1956-os forradalom történetének eseményeit. Életem, korai gyermekkorom első emlékei fűződnek magyar történelmünk eme kimagasló eseményéhez, amely súlyában és jelentőségében az 1848–49-es forradalomhoz és szabadságharchoz hasonlítható.
Emlékszem, tisztes szegénységben éltünk, akkor még heten voltunk testvérek, Apám egyházi tisztviselői fizetéséből tartotta fenn népes családját, de a budapesti forradalom hírére kölcsönt vett fel, hogy rádiót vásárolhasson. A rendkívüli események felfokozott légkörében az egész család a híreken csüggött, s mi, a kisebbek is föléreztünk ezek fontosságára, noha igazából nem fogtuk fel mélyebb tartalmukat.
Ma már tudjuk, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. Rövidsége miatt hajlamosak vagyunk csak a tragikus leverettetésére emlékezni, pedig a valóság az, hogy éppenséggel tüneményes gyorsasággal – egyetlen hét alatt – kivívott győzelme miatt igazából történelmünk egyik legdicsőségesebb eseményének kell tekintenünk. Az október 23-i tömegtüntetéssel kezdődően a kirobbanó fegyveres felkelés a kommunista pártszékház október 30-i elfoglalásával végezetére is megbuktatta a diktatórikus rezsimet, és felszabadította a kis Magyarországot.
Egyik napról a másikra az országból haza született – írja Békefy Lajos teológus mint kortanú. Olyan csoda ez, mint „a vérben születő gyermek világra jötte”: „az országot hazává rangosította a forradalom”.
„A haza minden előtt” – vallották a szabadságharcosok a Himnusz költőjével, Kölcseyvel. „Sehonnai, bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer, / Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete” – vallották és vállalták életükkel és vérükkel lánglelkű Költőnk, Petőfi Sándor példáját követve, aki úgymond ott esett el a harc mezején…
Manapság gyakran esik szó értékeinkről, értékrendünkről. A politikai közbeszédben sajnálatos módon devalválódott az ún. európai vagy éppenséggel keresztény értékrend. Olyan elkoptatott hivatkozási alappá váltak, melyeknek hiányzik a tettekben megmutatkozó valóságfedezete. Szabadságharcosaink – köztük is elsősorban az egyetemi ifjúság és a legendás pesti srácok – kiontott vérükkel tették hitelessé a szabadságot, mint legfőbb értéket. A Műszaki Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, a MEFESZ 16 pontos programját véráldozatával hitelesítette. A ferencvárosi Korvin-köz vakmerő tizenéves harcosai már-már csupasz ököllel gyűrték le a szovjet 33. gépesített gárdahadosztály mérhetetlen túlerejét. Róluk írta elragadtatva Szentkúti Ferenc: „Te, napköziben nevelkedett aprókamasz, / Te, akinek élete mindössze / vagy tizenöt sivár tavasz, / Te, kibe már az ábécével tömték az ideológiát, / A szovjet tankok vad tüzében / Zengted a szabadság dalát” (Hősköltemény egy pesti srácról). A forradalom és a szabadságharc hősi halottainak kiomló vére a szabadság méltó mértékegysége! 1848-ban, „Európa tavaszán” is ez volt a márciusi ifjak eszménye.
„Szabadság, szerelem” – Petőfi Sándor ebben a két szóban foglalta össze és tömörítette személyes és egyetemes értékrendjének hierarchiáját. Igaz ugyan, hogy az ember boldogulása mindenek fölött való, de a köz java, a szabadság nélkül ez merő illúzió. „Szerelmemért föláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet” – írja világhírű versében a szerelmes szabadságharcos költő. Eme kettősség harmóniájának és ellentmondásának példázatos filmművészeti megfogalmazója Andy Vajna és Joe Eszterhas remekbe szabott filmje, a Szabadság, szerelem.
A 200 éves Petőfi Sándor mint a márciusi ifjak és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc vezéralakja, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc elévülhetetlen eszményképe ma is üzen az utódoknak, az örök ifjúságnak. Kiváltképpen érzékenyek vagyunk erre itt, Nagyváradon, ahol megalakult és a zsarnoksággal szembeszállott a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete. A SZVISZ 13–16 évet számláló tagjait méltán nevezhetjük a „váradi srácoknak”. Céljuk volt a magyar forradalom megsegítése és kiterjesztése Erdélyre, valamint a kommunizmus és a szovjet megszállás elleni harc. Határokon átívelő magyarságukért és vétlen szabadságszeretetükért 25 és 3 év között kiszabott börtönbüntetésükkel kegyetlenül megbűnhődtek.
Ide illik még Teodor Stanca esete, aki múlt héten távozott a minden élők útján. A temesvári román egyetemi ifjúság tagjaként, több más hallgatóval együtt nyolc év börtönre ítélték, a magyar szabadságharc iránt vállalt szolidaritása miatt.
Mostani megemlékezésünk alkalmával – amint hallhatták – az ifjúság forradalmi szerepvállalását állítottam a középpontba. Megfogyatkozott, számtalan ideológiai behatásnak és különféle divatoknak és kísértéseknek kitett, elbizonytalanodott és passzivitásba süllyedt ifjúságunkra gondolok – a pesti srácok és az egykori márciusi ifjak magatartásának és élen járó kiállásának párhuzamában. A természet törvénye szerint: ők jelentik a jövőt. Nekik kell átvenniük elődeiktől a stafétát. Megszenvedett múltunkat magunk mögött hagyva: nélkülük elsorvad a társadalom, oda lesz a nemzet, és „elvérzik a csatában” a szabadság.
Magyar hazánk manapság is függetlenségéért és szuverenitásáért harcol. Amit egy országnak a függetlenség jelent – a külhoni magyarságnak azt jelenti az önrendelkezés. A mi szabadságunk: az autonómia – az, hogy sorsunkról ne nélkülünk, ne mások döntsenek. Saját kezünkbe kell vennünk sorsunk, jövőnk alakítását!
Istennek hála: – jó órában legyen mondva – olyan időket élünk, melyben szabadságunkért nem kell fegyvert fognunk, vérünket ontanunk. Méltó volna, hogy mostani – vértelen – küzdelmünkben ne hátráljunk meg, hanem szabadságharcos elődeink példáját követve, vállaljuk a reánk eső részt, védjük meg és vívjuk ki az alapvető lételemünknek számító szabadságot.
Nagyvárad, 2023. október 23.
