Duray Miklós üzenete a világ magyarságának címmel tartottak emlékkonferenciát 2023. április 20-án a magyar fővárosban, az Országház főrendházi üléstermében, a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (Ludovika) szervezésében. A budapesti konferencia egyik meghívottja és előadója Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke volt, aki a határon túli magyar vezetők megemlékezései rendjén mondotta el az alábbi beszédet.
*
Duray Miklósra áldón emlékezünk ma az Ország Házában. Nemrégen Hámos László emlékét és munkásságát örökítettük meg egy hasonló emlékkonferencián. Mindkettőjükről ugyanaz mondható el, éspedig hogy életüket szentelték oda a nemzet, ennek részeképpen pedig a határon túlra taszított magyarság szolgálatára.
Erdélyi magyarságunk a magyar kisebbségi jogvédelem és a magyar nemzetpolitika nagy alakjaként emlékezik Duray Miklósra, aki „egy volt a legnagyobbak közül” – állapítja meg az Erdélyi Magyar Szövetség részvétnyilvánítása. „Az igazságért háborúságot szenvedők krisztusi sorsa jutott neki osztályrészül” – írtam az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nevében. „Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek országa” – hirdeti Krisztus Urunk a hegyi beszédben (Mt 5,10).
Temesváron, egyik évfordulói beszédében Duray Miklós ezekkel a szavakkal idézte fel a ’80-as évek közepe táján, a börtönből való szabadulása idején kikristályosodó meggyőződését: „Olyan politikai rendszerben élünk, amely gyökeres változásra vagy inkább bukásra ítéltetett. Megtapasztaltuk 1968-ban és 1969-ben, a prágai tavasz eltiprásával, hogy az ’emberarcú szocializmus’ csupán politikai költészet. A kommunizmust reformálni nem, csak megdönteni/elbuktatni lehet” – írta. Ugyanez volt érvényes – tehetjük hozzá – a kisebbségi elnyomás viszonyai tekintetében. Nem volt már hová hátrálni, elértük a falat, melyet immár csak áttörni lehetett. A Szőcs Géza költő és Molnár János lelkipásztor bajtársam nevéhez kapcsolódó erdélyi szamizdat folyóirat, az Ellenpontok szerkesztői, szerzői ugyanerre a következtetésre jutottak. A Ceaușescu-féle falurombolás sötétlő korszakában a Kutyaszorító írójának elszántságával kerestük a kitörés útját és lehetőségeit. Számunkra Király Károlyhoz és Csoóri Sándorhoz hasonlóan Duray Miklós jelentette azt a példamutató személyiséget és igazodási pontot, aki a Kárpát-medencei magyar kisebbség- és önvédelem elhivatott képviselőjeként élen és előttünk járt.
* * *
1989 decemberében valóságos zarándokjárás indult Temesvárra, Erdély városaiba és falvaiba. A magyarországiak között ott voltak a sorban a felvidékiek, délvidékiek és kárpátaljaiak. Miként egykor a betlehemi pásztorok, azonképpen járultak a szabadító karácsony jászolbölcsőjéhez ajándékaikkal, hogy együtt dicsérjük az Urat. Az isteni kegyelem ajándékaképpen ilyetén módon testvériesült a Kárpát-medence egymástól hosszú ideig elidegenített magyarsága.
Első pillanattól fogva magunk mellett tudhattuk egymást Duray Miklóssal. Felsorakozott egymás mellett a határon túli magyarság színe-java. Emlékezetes 1991-ből az Erdély múltjáról és jövőjéről szóló azon reprezentatív egri tanácskozás, amelynek felvidéki főelőadója Duray Miklós, az Együttélés Politikai Mozgalom alapító elnöke volt – Beke György, Borbély Imre, Eva Maria Barki, Balla D. Károly, Pomogáts Béla és mások társaságában.
Abban az időben kiemelt fontosságú fóruma volt a formálódó nemzetpolitikának az újraalakuló és megújuló Magyarok Világszövetsége. Ennek is oszlopos tagja és meghatározó alakja volt Duray Miklós. 1992. augusztus 24-i fórumunk a magyar kisebbségi kérdés nemzetköziesítése tekintetében fontos állomása volt egységes nemzetpolitikánk kialakításának, illetve a III. Magyar Világtalálkozó előkészítésének.
Vállvetve álltunk ki az elszakadt nemzetrészek ügye mellett. A „sugaras” Budapest-központú nemzeti érdekvédelem mellett épp oly fontosnak tartottuk az utódállamokban élő közösségeink „körkörös” irányultságú együttműködését és összefogását. 1993 októberében ennek jegyében látta vendégül az RMDSZ az Együttélés küldöttségét, élén Duray Miklóssal. Eszmélésünk és önszerveződésünk kezdeti „hőskorában” céljaink világosak, harci morálunk tiszta, reményeink töretlenek voltak.
Ezen reményteljes időszak már-már megható és felemelő záróakkordjának tekinthető az az erdélyi, majd felvidéki előadói körút, melyekre kölcsönös meghívásunk alapján került sor 1994 januárjában és szeptemberében. Nagyenyeden, Nagyváradon, Nyárádszeredában, Marosvásárhelyen és Baróton ezres tömegben fogadták a szlovákiai/felvidéki ellenállás hősét Duray Miklós személyében, aki első kézből nyújtott tájékoztatást a január 8-i révkomáromi önkormányzati nagygyűlésről, a reá jellemző meggyőző erővel mutatva rá, hogy: „csak az autonómia különböző formáival alapozhatjuk meg biztonságosan jövőnket”. Az 1992-ben elfogadott Kolozsvári nyilatkozattal, valamint a délvidéki autonómiaprogrammal és a kárpátaljai autonómia-népszavazással egybehangzóan – akkor még – teljes volt az egyetértés a Kárpát-medencei magyar nemzetrészek közösségi önrendelkezése ügyében.
Ugyanebben a lelkesült szellemben zajlott azon év szeptemberében közös felvidéki körutazásunk, amelynek állomásai Révkomárom, Pozsony, Léva, Losonc, Rimaszombat, Szepsi, Királyhelmec és Kassa voltak. A hivatalba lépő Horn-kormány iránti elvárásunk utóbb hiábavalónak bizonyult: rólunk nélkülünk ne döntsenek!
Ekkor már azonban sűrű fellegek gyülekeztek az önálló kisebbségi közösségi politika egén. A neptuni paktum és a kudarcba fullasztott komáromi nagygyűlés, illetve az egymást követő ukrán–magyar, szlovák–magyar és román–magyar államközi szerződések végképp kisiklatták az önérdekű kisebbségi politizálás, illetve a közösségi önrendelkezés ügyét, amelynek Duray Miklós oly kiemelkedő teoretikusa és harcosa volt.
* * *
Duray Miklós az 1989-es rendszerváltozás előtt példát mutatott a bátor ellenzéki kiállásból az elnyomó kommunista és nacionalista diktatúrával szemben. A demokratúrának nevezett posztkommunista viszonyok között is következetes maradt önmagához, és megalkuvás nélkül tovább folytatta jogvédő ellenzéki politikai küzdelmét Csehszlovákia, majd az önállósult Szlovákia demokratikus átalakulásáért, a felvidéki, továbbá a Kárpát-medencei kisebbségi magyarság közösségi jogaiért és szabadságáért. Nekünk is megalkuvás nélkül követnünk kell példáját!
Szenvedő alanya volt és mindvégig ellenállt annak, amit ő maga „a felvidéki magyar közélet szétverése folyamatának” nevezett – a Magyar Koalíció Pártjában való összefogástól (1998) kezdve a szlovák parlamentből való kiesésig (2010) terjedően. Kivételes tisztánlátással és nyíltsággal mutatott rá a külső elnyomást tetéző belső meghasonlás és árulás tényállására és okaira, azok felelősségére, „akik a közéletben, a politikában elsősorban a pozíciószerzést, a pénzszerzést és a többségi politikai akaratnak való megfelelést képviselték. Akik nem ezt képviselték, azokat félre kellett állítani” – nyilatkozta a komáromi nagygyűléssel kapcsolatos interjújában. A romániai Neptun-gate vonatkozásában hasonló erdélyi tapasztalatokat szereztünk. A dolgokat nevükön kell neveznünk. Politikai tisztánlátásunkat nem homályosíthatja el önös érdek és opportunizmus. Az igazsággal konfliktusok árán is szembe kell néznünk! – üzeni Felvidék nagy fia.
Duray Miklós együttes módon volt élenjáró képviselője a határon túli magyar nemzetrészek reintegrációjának, valamint országukon belüli önrendelkezésének. Az elmúlt három évtizedben cselekvő módon vette ki részét a határokon átívelő nemzetegyesítés politikájának alakításából – a státusztörvényen át a kettős állampolgárságig, valamint a magyar-magyar csúcstalálkozók megszervezésétől a Magyar Állandó Értekezlet létrehozataláig. Másfelől, amint már szóltunk róla, a felvidéki önkormányzati rendszer elkötelezett híveként volt egyik kezdeményezője a komáromi önkormányzati nagygyűlésnek. Harminc év után elégtétellel állapíthatjuk meg, hogy az állampolgári honosítás ügye jórészt sikeresen halad előre, de sajnos ugyanez nem mondható el szlovákiai viszonylatban. A közösségi önrendelkezés ügye pedig – látható módon – szinte valamennyi utódállamban, ezenképpen Erdélyben és Felvidéken is megfeneklett.
A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács 2017. szeptemberi konferenciáján tartott előadásában Duray Miklós elégtelennek tartja a puszta jószándékot. A magyar önkormányzatiság „egy olyan térségi kérdés, amiben valamilyen szerepet kell vállalnia Magyarországnak is, mint Dél-Tirol ügyében Ausztriának, akár tetszik, akár nem” – mondta az előadó, hozzáfűzve, hogy a kétoldalú államközi kapcsolatok szintjén is ugyanez lett volna elvárható. „Az a tény, hogy Magyarország és a szomszédos államok között megkötött kétoldalú alapszerződések nem tartalmaznak a számbeli kisebbségben élő magyarok számára fennmaradási megoldásokat, azt sugallja, hogy a Kárpát-medencei magyarság egyben tarthatósága megkérdőjelezhető.” Duray Miklós azt is leszögezi, hogy: „Autonómia létrehozására nem elegendő törekedni, helyzet is kell hozzá. A rendszerváltozás kezdetétől több ilyen helyzet volt, de ezek kihasználatlanul maradtak (…) Az elmúlt tíz évben eszköztelenek lettünk, ami azt is jelenti, hogy az autonómiáról csak beszélhetünk. Ahhoz, hogy az autonómiaigény megfogalmazásától előbbre léphessünk, új eszközöket kell keresnünk, amelyeknek meg kell haladniuk a közjog kereteit. Tehát újra kell gondolni a nemzetpolitikát.” Eme következtetést és jótanácsot is szívleljük meg!
Duray Miklós élete és küzdelme nem volt diadalmenet, hanem sokkal inkább az igazságért és a magyarságért folytatott konok, következetes küzdelem. Neve, példája és emlékezete legyen figyelmeztető jel és igazodási pont jövőjét kereső felvidéki népe és külhoni testvérközösségei számára!
Tőkés László
