Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kitörésének 65. évfordulóján a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Mezőtúr városa is megrendezte a hagyományos megemlékező ünneplést. Az önkormányzat és a település polgármestere, Herczeg Zsolt meghívására Tőkés László püspök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke mondott ünnepi beszédet a városháza előtti téren. A békéscsabai Jókai Színház művészei, Veselényi Orsolya és Balázs Csongor az alkalomhoz illő ünnepi műsort mutattak be. A részvevők megkoszorúzták a 2006-ban, a forradalom 50. évfordulóján felavatott emlékművet, Györfi Sándor szobrászművész és Minya Gábor kőfaragó alkotását. A hagyományainkhoz hűen a nemzeti ünnep alkalmával Mezőtúr Város Önkormányzata közösségi díjakat és kitüntetéseket adományozott azon mezőtúriak számára, akik munkájukkal segítették városuk fejlődését és polgártársaik boldogulását.

Az alábbiak közzétesszük Tőkés László ünnepi beszédét, amely a mezőtúri Kossuth téren hangzott el 2021. október 23-án.

Nem engedünk az ’56-ból

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 65. évfordulóján a hazaszeretet felemelő érzésének örömével érkeztem Mezőtúrra, a „Berettyóparti Athénbe”. A reformáció „Kis Debrecennek” is nevezett eme fellegvárában büszkeséggel idézem meg hitünk előttünk járó hőseinek példáját és szellemét, a történelmi Erdély és Partium közösségében erősítve meg a mesterségesen megvont országhatárokon átívelő nemzeti és hitbéli összetartozásunkat. Egyházaink ökumenikus testvéri közösségében Krisztus Urunk szavával köszöntöm az emlékező és ünneplő Gyülekezetet: „és az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32).

A város ’56-os emlékművénél mindenekelőtt azok emléke előtt hajtsunk fejet és azokra emlékezzünk áldón, akik 65 esztendővel ezelőtt hittel, meggyőződéssel és önfeláldozó lelkesedéssel síkra szálltak a szabadságért.  Az első és a második világháborút követően vált általános gyakorlattá és hagyománnyá, hogy a nemzeti kegyelet szinte valamennyi településen emléktáblán örökítette meg a haza védelmében elesett katonahőseinek áldozatát.  Ez a hagyomány utóbb az antikommunista ellenállás áldozatai, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékezetének a megőrzésére is kiterjedt. Az 1989-es rendszerváltozást követően a hálás utókor elsőrendű feladatának tartotta, hogy városainkban és falvainkban eme újkori szabadságharcunknak is méltó emléket állítson. Ebbe a sorba illeszkedik bele az 1956-os mezőtúri emlékmű, melynél tisztelegni a mai napon egybegyűltünk.

Mementó: 1956! Nem felejtünk. Szívünket felemelve: emlékezzünk!

Tisztelt Polgármester úr! Tisztelt Egyházi és Világi Méltóságok!

Krisztusban szeretett Honfitársaim és Polgártársaim!

Engedjétek meg, hogy az élő emlékezet jegyében a továbbiakban 1989 sorsfordító karácsonyának egyik megrendítő élményét osszam meg veletek.

Addigi életem egyik legfélelmetesebb órája volt az, amikor a szilágysági Menyőbe való elhurcoltatásunkat követően, több napja tartó szakadatlan vallatásom után, 1989. december 20-án este a szilágyszegi rendőrség legnagyobb helyiségébe terelték össze az épületben tartózkodókat – a takarítónőtől fogva a helybéli milícia főnökéig –, és ott, a Securitate vallatótisztjeinek társaságában, vigyázzban állva kellett végighallgatnunk Nicolae Ceaușescu pártfőtitkárnak az ország népéhez intézett, habzó szájú szózatát. A temesvári „huligánokat” megbélyegző, fenyegető „napiparancsa” egy pillanatig sem hagyott kétséget afelől, hogy a temesvári felkelők számára nincsen kegyelem, sorsunk megpecsételődött.

Ott és akkor fogvatartóink példát akartak statuálni: így jár mindaz, aki a hatalom ellen lázad. A hatás dermesztő volt. Akkor és ott önkéntelenül a Rákosi Mátyás nyomába léptetett Gerő Ernő pártvezér hírhedt 1956. október 23-i rádióbeszéde jutott eszembe, melyben annak idején, a román Kondukátor módjára, ellenforradalmi csőcseléknek titulálta a Budapest utcáin felvonuló békés tüntetőket, szigorú megtorlást helyezve kilátásba ellenük. Megfélemlítő diktátuma azonban csak olaj volt a tűzre, és a rádiónál eldördülő fegyverekkel együtt visszafelé sült el, és a kitörő forradalom, majd a szabadságharc elsöpörte az isten- és embertelen kommunista rezsimet.

Másmilyen módon és több mint három évtizeddel később ugyanez ment végbe Romániában is. 1956 vetése nem csupán a kis Magyarországon, hanem az egész szovjet kommunista táborban beérett. Amint egyik jeles német politikus megfogalmazta: „1956 nélkül 1989 elképzelhetetlen lett volna.” A félelmen felülkerekedett a szabadságvágy, és a berlini falhoz hasonlóan az egész szovjet diktatúrát romba döntötte.

Mi, magyarok büszkék lehetünk arra, hogy a „rab népek” sorában élen jártunk „a gonosz birodalma” elleni küzdelemben. Egyházaink közösségében csak megismételni tudjuk, amit 1956-os rádióbeszédében áldott emlékű Ravasz László püspök ekképpen fejezett ki: „A magyar református egyház csodálattal és hódolattal adózik a nemzeti felkelés hőseinek: diákoknak, munkásoknak, katonáknak, férfiaknak és nőknek, akik erkölcsi felszabadulásunk győzelmét vérük hullásával kivívták.”

Petőfi Sándor „sehonnai bitang embernek” nevezte azokat, akiknek „drágább rongy életük, mint a haza becsülete”. A szabadságra ébredő nép, „a pesti srácok”, Tóth Ilonka és Mansfeld Péter, velük együtt pedig az erdélyi, partiumi „Szabadságra Vágyó Ifjak”, „a számtalanok és névtelenek” valósággal megmentették a magyar becsületet, mely két világháborúban, a trianoni diktátum és a párizsi békeszerződés miatt, majd a sztálini-rákosista önkényuralom idején végletesen megrongálódott. Kiállásuk és lázadásuk vonatkozásában – Ady Endrével szólva – joggal tette fel a kérdést a nagyváradi Holnaposok másik költője, Dutka Ákos: „Lehet-e az ember ember és magyar?” A nemzeti önbecsülésében talpra állott magyarság nevében adott, egyetemes érvényű válasza pedig mi is lehetett volna más, mint amit az egész nagyvilág is nagy elismeréssel hitelesített: „Öt nap s öt véres, szörnyű éjszaka / A csillagokba írta szentelt nevetek, / Köszönöm néktek drága, szent fiúk, / hogy visszaadtátok a csüggedő hitet, / S a barrikádok hunyó szent sugarainál / Adynak kiáltsuk szabadon ma már / Mit az ég falára vérrel írtatok: / Emberek vagyunk, újra magyarok!”

Az 1956-os forradalom és szabadságharc öröksége ma is emberségünkben és magyarságunkban erősítsen meg bennünket! Akkor jó volt magyarnak lenni – de a szabadságharcosok példája és hősiessége ma is kimeríthetetlen erőforrás lehet számunkra. Szükségünk is van erre, hiszen az alattomos Kádár-rendszerben, odaát pedig a kíméletlen Ceaușescu-diktatúra uralma alatt emberi méltóságunkban és nemzeti öntudatunkban is elerőtelenedtünk, becsületünkben is csorbát szenvedtünk – olyannyira, hogy sokszor már-már nem is ismerünk magunkra. Magyarként okkal kérdezzük: ez volna hát Árpád és Kossuth népe?; keresztényi mivoltunkban pedig ezt: Krisztus tanítványai és Szent István örökösei mi volnánk?

1956-ban még teljességgel érthető volt, hogy a várható üldöztetés, börtön vagy halál elől százezrek mentek neki a határnak. Ők igazi menekültek voltak. Most viszont, amikorra az Isten-ellenes és nemzetidegen, jogfosztó diktatúrától végre megszabadultunk, miért választanánk a hontalanság, a gazdasági kivándorlás, az idegenség reményvesztett útját? Hiszen nekünk hazát adott az Isten, melyet atyáink örökségül hagytak reánk. Hát akkor miért lennénk „jövevények és zsellérek” idegen földön – ahogyan a Szentírás mondja –, miért ennénk hazánktól távol a migránsok keserű kenyerét?

1956 a hazafias helytállást, a haza és a szülőföld szeretetét és megbecsülését is reánk hagyta, ami emberi és nemzeti önazonosságunknak szerves része. Magyar népünk 1956-ban saját hazájában kereste a boldogulást, szabadsága kivívása által ennek a feltételeit kívánta megteremteni, akár emberfeletti áldozatok árán. Mi, mai magyarok miért mondanánk le önként arról, amiért ők a harcot is vállalták és életüket is készek voltak odaáldozni?

Ez a kérdés fokozott mértékben érvényes a határon túlra szakadt magyarokra, akiket saját szülőföldjükön immár egy évszázad óta a hontalanság és a kihalás réme fenyeget. Elnyomóink elégedetten dörzsölik a tenyerüket annak láttán, hogy népünk „maradéka” az anyagi szükség szorításában és az anyagi jólét kísértésének engedve miként hagyja oda ősi szállásterületeit, és a „sorstalanság” útját választva, miként megy el vendégmunkásnak és fizetett munkaerőnek a messze idegenbe.

A migrációs válság és a globalista birodalmi politika jelenkori körülményei között nemzetünk valóságos szabadságharcot folytat annak érdekében, hogy Magyarország magyar maradhasson. Magyar történelmi hagyomány szerint akarva-akaratlanul az erejében és identitásában meggyengült Európát is védelmezzük. A nagyobbik veszélyt azonban maholnap nem a bevándorló migránsok áradata, hanem sokkal inkább a mi tömeges kivándorlásunk és önvesztő elapadásunk jelenti. 1956, a haza és a szabadság iránti hűség szellemében – változott körülmények között – ezt az önpusztító folyamatot kell feltartóztatnunk. Nemcsak a külső, hanem a belső veszélyektől is meg kell védenünk magyarságunkat, valamint a létében megingott keresztény Európát.

1956-ban időlegesen, 1989-ben pedig véglegesen megszabadultunk a kommunista önkényuralomtól. Akkor a szabadságot vívtuk ki, utóbb pedig ezt a szabadságot kell megvédenünk és kiteljesítenünk – mondotta Orbán Viktor miniszterelnök néhány évvel ezelőtt.

Ennek vonatkozásában végezetre nem tehetjük meg, hogy ne szóljuk egy másik, kevésbé dicsőséges, sőt egyenesen gyalázatos évfordulóról: a tizenöt évvel ezelőtti véres államterror szégyenletes eseményeiről. A kádári megtorlás és a pártállami amnézia folytonossága jegyében a Gyurcsány-rezsim szentségtörő módon azzal csapta arcul 1956 félévszázados jubileumi ünnepét, hogy karhatalmi erőszakkal rontott rá a békés emlékezőkre.

Ma délután, Budapesten újból hadsorba áll a Békemenet. Lélekben mi is a soraikba állunk. Erdély és a többi elcsatolt nemzetrész is ott halad a menetben. Az 1956-os forradalom és szabadságharc szent ünnepén távol áll tőlünk ugyan, hogy választási jelszavak aprópénzére váltsuk eszméinket és eszményeinket, de amiért szabadságharcosaink vérüket ontották, abból mi sem engedhetünk. A „merjünk kicsik lenni” Apró Antal-i örökségével végképpen szakítanunk kell. Stopot kell mondanunk az álliberalizmussal megspékelt kommunista visszarendeződésnek. Meg kell védenünk a nemzet 65 évvel ezelőtt megmentett becsületét! Nem engedhetünk a ’48-ból. Nem engedhetünk az ’56-ból, sem a ’89-ből.

Isten minket úgy segéljen!

Tőkés László

 

EMNT