Értékek és érdemek felvillantására vállalkoztam. Futó vonalakkal odavetett arcképvázlatra. Egy teljességre törekvő pályakép nem nélkülözheti a történelmi-politikai elemzést, az események naplószerű felsorolását. Ahhoz, hogy ezt megtegyem, a pillanat időhatárait túllépő tanulmányt kellett volna írnom. Felsorakoztatva Kincses Előd tanulmányainak időtálló következtetéseit. Beszélni sportteljesítményeiről, és arról a történelmi tettéről, hogy 1990 márciusában, Marosvásárhely fekete napjaiban megakadályozta a konflikus eszkalálódását, a polgárháborút magyarok és románok között. Beszélni arról, hogy 1990 januárjában, a forradalom utáni történelmi időben, ő volt a legmagasabb beosztású, cselekvő magyar vezető Maros megyében. (Király Károlyt, a megye első emberét a feladatai Bukaresthez kötötték.) Kincses Előd ebben a minőségében követelte a december 21.-i sortűz felelőseinek megnevezését és felelősségre vonását, sürgette a magyarság helyzetének orvoslását. Mindennek erős társadalmi rezonanciája volt a magyarság körében, de ezek váltották ki a régi rendszernek elkötelezett, román nacionalista vezetők, a katonatisztek haragját is.
Már önmagában ezek a tények is elegendők lennének ahhoz, hogy kimondjuk: Kincses Előd rászolgált a Kós Károly díjra. Hadd toldjam meg azonban e tényeket néhány gondolattal és személyes élménnyel. Szubjektív tollvonásokkal a rögtönzött arcképvázlathoz.
Ha valaki áttekinti Kincses Előd ügyvédi és politikai pályafutását, óhatatlanul szembesül a jog és az erkölcs viszonyával. Jogelméleti szempontból a jog az erkölcs minimuma. Azoknak az erkölcsi normáknak az összessége, amelyek betartását az állam kikényszeríti. Ám nyilvánvaló, hogy itt a jogelméleti megközelítés helyett, egy erkölcsi parancsot kell mérlegelni, amely egy ügyvédet a karrier és a hivatás közötti választásra kényszeríthet. A jogforrások ismeretében, könnyű kiszűrni az eleve vesztésre ítélt ügyeket. De ha valaki vállalja, hogy az üldözöttek, a hátrányos megkülönböztetést elszenvedők védelmezője legyen, akkor egy erkölcsi döntés, és nem a per lehetséges kimenetele alapján cselekszik.
Kincses Előd írja Marosvásárhely Fekete Márciusa könyvében: „Ha román ügyvéd lépett volna be a perbe, úgy is lehetett volna magyarázni: lám, milyen elszigetelt Tőkés, magatartásával mennyire nem szolidáris a romániai magyarság. Biztosra veszem, hogy a szeku és a propaganda gépezet ezt így is állította volna be.” Íme, egy morális döntés indítéka. 1989 előtt Tőkés Lászlót védeni a pártállam igazságszolgáltatásával szemben, semmiképpen sem szolgálhatta a karrierépítését egyetlen ügyvédnek sem. Az is igaz, hogy Kincses Előd volt az egyetlen, aki ezt felvállalta. Olyan morális döntést hozott, amelyet a legszebben, filmbe illő, drámaian tömör párbeszéd illusztrált a legbeszédesebben. Egy belügyi tiszt kérdezte tőle: Ön a magyarság mártírja akar lenni? A válasz: Nem, én csak ügyvéd szeretnék maradni.
Ez az erkölcsi döntés, választás karrier és hivatás között, elkísérte Kincses Elődöt a rendszerváltás után is. A politikai okokból meg nem nyerhető, eleve vesztesnek gondolt ügyeket azonban mindig úgy vállalt fel, hogy törvényismerő szakemberként, szigorú következetességgel ragaszkodva a jog logikájához a lehető legjobban építette fel a védőbeszédeit, és megtalálta a legjobb érveket védencei számára. Így az igazságszolgáltatás lassú változása Romániában megadta neki is a lehetőséget, hogy kilépjen politikai ellenfelei által oly gyakran felhánytorgatott „vesztes ügyek” védelmezője szerepből. Magam tapasztalatából tudom megerősíteni, hogy hány esetben nyertünk már pert az elfogult nacionalizmusáról híres marosvásárhelyi polgármester ellen, a csendőrség jogtalan büntetéseivel szemben, vagy az önmagát politikai rendőrségnek vélő adóhatósággal szemben.
Van azonban egy másik szerepkör, amely tekintélyt szerzett számára a romániai magyarság körében. Ez a közéleti ember, a politikus szerepköre. Marosvásárhely fekete márciusát megelőző időszakban, az akkori átmeneti vezetés fontos személyiségeként mutatkozott be. Az elfogulatlan románok is elismerték, hogy gondolkodásában, cselekvésében következetesen demokratikus. Annyira népszerű volt a magyarság körében, hogy az RMDSZ az 1990-es választási névjegyzéken az első helyre tette a szenátorjelöltek között. Várható volt, hogy ezt a jelölést a Vatra Românească megtámadja a törvényszéken, a demokrácia ellenségének minősítve Kincses Elődöt és – milyen beszédes – Smaranda Enachet, várható volt az is, hogy bírósági ítélettel törölni fogják a jelöltek névjegyzékéből, az viszont már történelmi talány marad, hogy az őt jelölő Romániai Magyar Demokrata Szövetség miért nem fellebbezte meg az alapfokú ítéletet. Végülis ezzel a döntéssel az a szempont érvényesült, amelyet a Vatra Românească képviselt a március 20-át követő tárgyalásokon: Kincses Előd ne legyen benne a magyar tárgyalócsoportban. Hiába ellenezte azt, hogy ne csak a Vatra Românească szervezettel tárgyaljanak, mintha ők a románság egyedüli képviselői lennének, hanem valamennyi román politikai párttal. Nem hallgattak rá, így aztán sikerült a Vatrát kizárólagos képviseleti legitmitáshoz juttatni.
A rendszerváltás előtt a nemzetiségi politika, különösen annak magyarságra vonatkozó fejezete, a szekuritáté kezében volt. A rendszerváltás nagy kihívása, sikerül-e ezen változtatni, túléli-e a rendszer bukását ez a politikai hagyomány? Kincses rövid életű szerepvállalása a rendszerváltás után erről szólt. Ő változást akart. Ezért kellett eltávolítani a közéletből, és ezért kényszerült száműzetésre a forradalom utáni, demokratikusnak vélt Romániából. Tanúja voltam annak, hogy az alkalmazkodási kényszertől hajtott magyar közképviselet miként fogadja el csendben Kincses Előd eltávolítását a közéletből. Marosvásárhelyi RMDSZ gyűlésen javasoltam 1990 végén, hogy küldjünk neki újévi jókívánságot. Megdöbbentett a vehemens ellenkezés, ám magyarázatot az elutasításra nem kaptam.
Politikai pályafutása még egyszer találkozott a marosvásárhelyi magyarság közképviseletével. A több éves kényszerű emigrációból végre hazatérhetett, egy olyan időszakban, amikor az RMDSZ Maros megyei szervezetét a nemzeti elkötelezettségű Zonda Attila vezette. Természetes volt, hogy az az RMDSZ közgyűlés, amely Zonda Attilát elnökké választotta, tiszteletbeli elnökként Kincses Elődöt nevezi meg. Alig két év után azonban Kincses Elődnek vállalnia kellett a megyei elnökséget is. Ekkor nem csak a mellőzést kellett megismernie, hanem az időközben megerősödött politikai ellenlábasainak gyűlölködő, a megyei szervezet munkáját akadályozó tevékenységét is.
A 2000-ben megtartott helyhatósági választásokat megelőzően, a marosvásárhelyi önkormányzati RMDSZ névjegyzék összeállításakor az egész városra kiterjedő népszavazást tartottak. Markó Béla és köre azonban nem tartotta elfogadhatónak a közakaratot, és a népszavazással megerősített névjegyzéket önkényesen megváltoztatva arra akarta kényszeríteni Kincses Elődöt, hogy ez utóbbit nyújtsa be a választási irodához. Ennek a diktátumnak nem tett eleget, és a népakarattal megerősített névjegyzéket terjesztette be. Ő volt az egyetlen választott tisztségviselője a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek, akit az alapszabályzatot megsértve, elnöki rendelettel távolítottak el tisztségéből. Hasonlóan leváltották, szintén önkényesen, a szabálytalanság tényét megállapító megyei Szabályzatfelügyelő Bizottságot, amelynek jómagam is tagja voltam.
Sorsszerű talán, hogy Erdélyben a nemzeti elkötelezettségű, elvszerű közéleti emberek, vagy elhallgattatnak, vagy egy hosszútávfutó magányosságában folytatják a közösség szolgálatát. Ez utóbbi pályára kényszerült Kincses Előd is. Közvélemény formálóként, múltjából következő tekintéllyel a megnyilvánulásait figyelemmel követte a sajtó. Politikai pályára tévedt kisemberek felháborodott értetlenkedéssel fogadták a tényt, hogy Kincses Előd sajtótájékoztatóin a jelentős fórumok tudósítói mindig ott vannak. Ebből az értetlenségből mosolyogtató történetek születtek. Halhatatlanná tenni ezeket nem akarom, maradjunk annyiban, hogy a magyarok többsége ma is úgy érzi, Kincses Előd szavára oda kell figyelni.
Izsák Balázs,
a Székely Nemzeti Tanács elnöke
