2017. június. 27. kedd
Főoldal » Dokumentumok » Beszédek » Tőkés László beszéde az EMNT és az SZNT együttes Küldöttgyűlésén

Tőkés László beszéde az EMNT és az SZNT együttes Küldöttgyűlésén

2015. 06. 16.
Megosztás:

Kegyelem néktek és békesség Istentől!

Szeretettel köszöntöm az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács közös küldöttgyűlésének valamennyi résztvevőjét!

Erre az alkalomra a nemzeti összetartozás napján kerül sor, vagyis a trianoni békediktátum 95. évfordulóján. Közös sorsunk erkölcsi parancsa, erkölcsi imperatívusza: összetartozásunk megélése az összetartásban. Ezt a parancsot hallottuk meg, ennek a parancsnak engedelmeskedett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács a mai napon, az idén kialakított stratégiai partneri viszony keretében. Együtt indultunk 2003-ban a szatmárnémeti rendkívüli és nyilvános egyházkerületi közgyűlés alkalmával, majd röviddel azután megalakult a két Tanács, utóbb meg is oszlottunk bizonyos fokig, most viszont úgy érzem, hogy visszatérünk a kezdetekhez, és ugyanabban a szellemben igyekszünk továbbhaladni együttes küldöttgyűlésünk alkalmával, ezért is határoztuk el, hogy együtt ülésezünk.

De nemcsak a trianoni békediktátumnak, hanem a második bécsi döntésnek is a kerek évfordulójánál vagyunk, nemzeti egységtörekvéseink egyik fontos történelmi állomása voltak a bécsi döntések, ezekből mindmáig erőt merítünk, különösképpen Erdély északi része.

Azóta letettünk a határrevízió – megítélésünk szerint – járhatatlan útjáról, terület helyett területért jogokat követelünk, Románia területi épségének és szuverenitásának az elismerése mellett. A szétfejlődés és a pusztulás hosszú évtizedei állanak mögöttünk, skizofrenikus állapot, hogy Trianon gyásznapján egyfajta örömünnepet, a nemzeti összetartozásról eufemisztikusan elnevezett napot tartunk. Vállalva ezt a feloldhatatlannak tűnő ellentmondást, az összetartozás nemes alkalma legyen ez a nap a határok feletti nemzetegyesítés keretében, éspedig összefogás az autonómiáért.

Isten kegyelmének, és az őt szeretők közösségének, bibliai dialektikája szellemében gyülekeztünk össze, idézem Pál apostolt: „Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van!” A Királyhágómelléki Református Egyházkerület ezelőtt 20 évvel ezt az igét fogadta el igei jelmondata gyanánt, kifejezve azt, hogy Isten még mindazt a rosszat is, amit e siralomvölgyben reánk bocsát, javunkra fordíthatja, ha akarja. Legyünk azon, hogy forduljon javunkra többszörösen hátrányos helyzetünk, ezért is fogtunk össze egy stratégiainak nevezett partnerség jegyében a Székely Nemzeti Tanáccsal, és ezért is gyülekeztünk ma össze.

Néhány nappal ezelőtt Orbán Viktor miniszterelnök – második kormányának ötödik évfordulóján mondott beszédében – többek között azt mondta, hogy a világ egy meghunyászkodott Magyarországhoz szokott hozzá, utalva az országunkat ért európai és általában külföldi támadásokra. De a magyar érdekek és értékek dolgában még ezt is el kell hordoznunk, és nem ismerünk megalkuvást, nem ismerünk alkut a magyar érdekek dolgában.

Határon túli magyarokra alkalmazva a miniszterelnök által mondottakat, sajnos hosszan tartó kisebbségi létünkben már-már genetikailag kódolt kisebbségi megalkuvás és meghunyászkodás jellemzi sokszor magatartásunkat, ezt termelte ki az elmúlt évszázad. A két világháború között még úgy-ahogy tartottuk magunkat, a mostaninál sokkal mostohább körülmények ellenére is, de aztán jött a kommunizmus és Trianon után, ez már túlságosan soknak bizonyult, túlságosan nagy tehernek bizonyult számunkra, és még nagyobb kárt okozott bennünk. A poszttrianoni és posztkommunista örökségünk terhe még mindig rajtunk ül, elfogyatkozóban utánpótlásunk és erőtartalékaink. A mindenkori többségi hatalom kinevelte és magához kezesítette dísz- és gyászmagyarjait, egy hozzája kezesült magyar politikai réteget, illetve osztályt. Tájba simuló, konformista, opportunista politikai osztály ez, amely a nyelvi, etnikai asszimiláció ráadásaképpen politikailag asszimilálódott, s ez nagyon fontos, ezt éppen ezelőtt huszonvalahány évvel egy kolozsvári nyilatkozat elfogadásakor állapítottuk meg, hogy nemcsak nyelvi, hanem politikai asszimilációról is beszélhetünk, mely nem Székelyföldben és nem Erdélyben, hanem Bukarestben gondolkozik, és tulajdonképpen nem Erdélyt képviseli Bukarestben, hanem Bukarest helytartójává válik Erdélyben. Nos, ennek a levét isszuk azóta is, és a mi küldöttgyűlésünk üdítő kivétel ebből a szempontból, szervezeteink, tanácsaink üdítő kivételt jelentenek.

Az előbb Orbán Viktor miniszterelnök urat idéztem, most Semjén Zsolt idézésével folytatom, aki a napokban nyilatkozott a kabinet részéről a Nemzetpolitikai Stratégiai Kutatóintézet úgynevezett gyöngyhalász-akciójáról. „A kabinet nem támogat semmilyen, a szórvány kiüresítéséről szóló akciót” – idézem a miniszterelnök-helyettest, tehát az NSKI nem része a végrehajtó hatalomnak, amikor ilyen akciókat indít? Nos, örömmel, megnyugvással hallottuk ezt a tisztázást, mert nekünk, a Székely és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak egész Erdélyben kell gondolkoznunk, különböző autonómiaformák szintjén és a komplementaritás, a kiegészítőlegesség elve alapján.

Potápi Árpád államtitkártól azt is jóérzéssel hallhattuk, hogy új irányok indulnak a nemzetpolitikában, az asszimiláció és a demográfiai válság vonatkozásában, különösképpen az oktatás területén. Amint olvashattuk, egy tanulmány készült a külhoni magyarság jelenlegi állapotáról, és tárcaközi munkabizottság jött létre a tanulmány, a helyzetfelmérés konkrét cselekedetekben és nemzetpolitikában való hasznosítása céljából. Mindebben, úgy ítélem, mi partnerei vagyunk a magyar kormánynak, mint ahogy kezdettől fogva azok voltunk, mi akkor is együtt haladtunk azzal a nemzeti, politikai iránnyal, amit mások megtagadtak. Most is számíthat ránk a magyar nemzeti kormány közös nemzeti céljaink megvalósítása terén, és ennek nyilvánvaló példája az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak a honosításban vállalt, mondhatni korszakos jelentőségű szerepe, de hasonlóképpen a Székely Nemzeti Tanácsnak a Székelyföld területi autonómiájának kivívásáért folytatott küzdelme. Sőt, azt mondhatjuk, hogy a háromszintű erdélyi autonómia vonatkozásában mi hűségesebbek vagyunk ahhoz a szövetséghez, amelyik annak idején ezt elfogadta, valójában jelen pillanatban mi vagyunk a leghűségesebbek az RMDSZ eredeti autonómiaprogramjához, és ebben a szellemben fogalmazzuk meg  II. Rákóczi Ferenc fejedelem szavával, hogy rólunk, nélkülünk ne döntsenek, rólunk ne nélkülünk döntsenek, „de nobis sine nobis”.

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács azon fáradozik, hogy eme nemzetpolitikai céljaink terén létrejöjjön a pártérdekeket felülhaladó nemzeti összefogás. Még híven őrizzük a Kolozsvári Nyilatkozat betűjét és szellemét, hűek vagyunk a brassói kongresszus programjához, sőt Kárpát-medencei összefüggésben gondolkozva a 11 esztendővel ezelőtt megfogalmazott, létrehozott Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács programjához is töretlenül ragaszkodunk, a határok feletti nemzetegyesítés kiegészítéseképpen, a külhoni magyarok önrendelkezésének a megvalósításában látva a Kárpát-medencei magyarság életének és sorsának a megoldását.

Messze hangzó felhívás látott napvilágot nemrégen, amely így hangzik: „Gyújtsunk lármafákat!” A Székely Nemzeti Tanács hirdetett meg egy újabb tömeges akciót a „székelyföldi nagy menetelést” követően, melyhez mi is csatlakoztunk. Hadd fűzzem hozzá ehhez a fontos tervhez és eseményhez, melyről a későbbiekben hallani fogunk még, hogy megalakult a Partiumi Autonómiatanács, sőt ezelőtt két héttel önálló zászlóját, szimbólumát és címerét is elfogadta, úgy érzem, hogy a Partium vidékén az előbb emlegetett szatmárnémeti közgyűlés óta ez a legfontosabb cselekmény és előrelépés, mi is magasra emeljük a Partium zászlóját a Székelyföld zászlója mellett, s hogyha ezt valakik lekicsinyelnék, az az ő bajuk, valójában nem is a zászlóról mint szimbólumról, hanem sokkal inkább azokról szól ez a történet, akik a zászló alatt felsorakoznak. Ezért fontos számunkra eme nemzeti szimbólumok magasba emelése és követése.

A cselekvő összefogás kivilágló példái ezek, amiket említettem, ezzel szemben viszont megítélésem szerint semmi értelme nincs annak a fajta kongresszus-sikertörténetnek, amelynek tanúi lehettünk röviddel ezelőtt, amikor újból, új csomagolásban és egy kis önvizsgálattal fűszerezve 25 év után újból sikertörténetként próbálta eladni az RMDSZ a saját, zsákutcába vezető politikáját. A legek legje az talán Markó Béla volt elnök politikai önteltsége, aki többek között azt jelentette ki a kongresszus alkalmával, hogy szerinte  Románia egészével van baj, kivéve az RMDSZ-t, amely jól indult és most is jó úton jár. Ezt is meg kellett tehát tudnunk, hogy éppen azért nincs szükség változtatásra, mert nem velünk, hanem csak Romániával van baj…

Az ezüst tulipánok varázslatos kertjében és a román pártoktól körüludvarolva az RMDSZ korszakos bűnt követ el ismételten, amikor sikerei dicshimnuszát hangoztatja, elterelve ezáltal a figyelmet erdélyi magyarságunk veszélyeztetett állapotáról, a reánk leselkedő etnikai humán-katasztrófa veszélyéről, a szállásterületeink elnéptelenedéséről. Csak Váradon 25 év alatt 75 ezerről 45 ezerre csökkent le a magyarság lélekszáma, és ez a népesség is elöregedő félben van, a kassai, pozsonyi, temesvári mintát követjük, ha így haladunk tovább. De már Székelyföldet is nyaldossák a magyarellenes politika habjai, és erre el akarja feledtetni ezzel a sikertörténettel az erdélyi magyarságunk egyedüli legitim képviseletének önmagát kikiáltó RMDSZ, el akarja terelni a figyelmet autonómiapolitikája kudarcáról, egyetempolitikája sikertelenségéről, nyelvi jogaink kudarcáról, hogy csak fontosabbat soroljak mutatóban.

Olyan helyekről jöttünk, ahol mindenütt csaták folynak, mondhatnám, hogy folyik a nagyváradi csata, folyik a kolozsvári csata, folyik (legutolsó sorban) a marosvásárhelyi csata a királyi herceg hitelesítő jelenlétében a történelemhamisítás magas szintjén, és folynak a végvári küzdelmeink szerte Erdélyi településeinken, melynek sűrűjéből érkeztetek ide, testvéreim, küldöttek.

Nem az évfordulói ünneplések öntömjénezésére, vagy nem erdélyi magyarságunk MPP általi megosztására van szükség, hanem inkább találna ajkunkra az új kiáltó szó, az a kiáltó szó, amelyet Kós Károlyék és Zágoni Istvánék tettek közzé ’21-ben, és amelynek mintájára példának okáért a nagybányai magyarság tett közzé újabb kiáltó szót ezelőtt néhány évvel, aminek aztán itták is a levét évekig, majdnem perbe is fogták őket. Igen, inkább talál ehhez a helyzethez az új kiáltó szó, amely változásért kiállt, valóságos áttörésre van szükség, és ezért fogjuk össze erőinket! Valóságos áttörésre volna szükség a kisebbség- és magyarságpolitikában. Nehezen halad a rendszerváltozás a romániai társadalomban, Magyarországon is 2010-ig kellett várni, amíg egy újabb döntő áttörés történt ezen a téren.

A napokban Rendszerváltozás az Egyházban címen tartottunk Nagyváradon egy konferenciát, ahol azt sürgettük, hogy az egyházi életben is folytatódjon az elakadt rendszerváltozás. Visszaesés történt, nem élünk azzal a kegyelmi idővel, amelyet számunkra az Úristen adott ezelőtt 25 esztendővel, és ennek hasonlatosságára mondom, hogy nemcsak a gazdaságban, nemcsak az ország átszervezésében vagy általános demokratizálásában, hanem kisebbség- és magyarságpolitikai téren is szükség van a rendszerváltozás folytatására.

Ebben a szellemben kívánok jó munkát a közös küldöttgyűlésünknek, egy integrált nemzet- és autonómiapolitika együttműködési rendszerének a kialakítására törekedve, amikor egy irányba húzzuk a szekeret és egyként fogunk össze ugyanazokért a célokért, a nemzeti önrendelkezés céljaiért. Erre az egységes képviseletre van szükség Budapesten, Bukarestben, Pozsonyban, Belgrádban, Brüsszelben, ebben az összefogásban érezzük magunk mellett az Európai Szabad Szövetséget, a Néppártnak a legjobb képviselőit és autonómia iránt érzékenységet mutató tagjait, és ebben az összefogásban találkozunk a mai napon. Aki eljött, jelenlétével is cselekedetet hajtott végre: hogy nem vallunk szégyent és töretlenül folytatjuk tovább azt, amit egykor elkezdtünk. Isten segítsen meg bennünket ebben!

Marosvásárhely, 2015. június 03.

Aloldal jobb felső szöveg

Tőkés László ünnepi beszédét tartja Bánffyhunyadon, 2013. március 15-én. 

„Olyan emberekre van szükség, akik nem félnek, akik tesznek a szabadságért; a külső szabadsághoz pedig elsősorban az szükséges, hogy az emberek  belül is szabadok legyenek, mivel csak szabad emberek vívhatják ki a szabadságot”.

EMNT-gála, Kolozsvár, 2013. december 14. VIDEÓGALÉRIA