2019. november. 13. szerda
Főoldal » Hírek » A politikai elit felelőssége

A politikai elit felelőssége

2013. 08. 14.
Megosztás:

A politikai elit felelőssége(EMI tábor: ahol magyar a levegő)

Korunk körmönfont globalista zsarnoksága abban különbözik a történelem eddigi autokratikus rendszereitől, hogy tagadja önmaga létét, önfenntartását célzó eszmei pillérzete nem az emberek meggyőzésén alapszik, mint a liberalizmus, a konzervativizmus vagy a szociáldemokrácia/szocializmus, hanem azok félrevezetésén. Minden – egyébként rég idejétmúlt – ideológia képviselői közé beférkőznek a globalizátorok, akik lényegében színjátékot játszanak, mikor úgy tesznek, mintha még mindig ezek a letűnt politikai ellentétek határoznák meg a világ folyamatait és a nemzetek jövőjét. A meg nem vásárolt lényeglátók egy része is belemegy a játékukba, mert esélytelennek érzi a tiszta beszédet, fél a periferizálódástól, a szalonképtelenné nyilvánítástól vagy egyszerűen a választási vereségtől.

Ebben az orwelli rendszerben igazi felüdülés egy olyan rendezvény, ahol az előadók nyíltan beszélnek, legyen szó akár a globalizmusról, akár a nemzetellenes látszat-magyarokról, akár az erdélyi magyarság létkérdéseiről. S teszik ezt a nemzet sorsa iránti felelősségtől áthatva. Miként 2006-ban az akkor négy éves fiam megállapította: az EMI táborban „magyar a levegő”.

(Neptun)

Az EMI tábor idei programjának keretében megszólalók tovább vitték a valódi szólásszabadság e nemes hagyományát, legyen szó Ady Endre szabadkőműves kötődéseiről, az autonómiáról, a sajtószabadságról vagy a Neptun-ügyről, mely kerek húsz esztendeje kavarta fel az erdélyi politikum állóvizét.

A Neptun-problematikát elemző kerekasztal kapcsán az MTI is kiadott egy hírt, amire Borbély László, az egyik egykori részvevő fontosnak tartotta reagálni. A Magyar Távirati Iroda által kiadott „válaszhírben” foglalt állításokat a következőképpen rendszerezhetjük: az e sorok írója által szerkesztett Neptun-gate című könyv, mely összefoglalja a húsz évvel ezelőtti polémia legfőbb dokumentumait „tele van valótlanságokkal”. A következő mondatot pontosan idézném, mert nem teljesen világos a tartalma: „szerzőinek pedig nincs már más lehetőségük a megszólalásra, és ez is azt bizonyítja, igazuk volt azoknak, akik a román féllel való tárgyalás lehetőségeit keresték.” Továbbá: ha a neptunosok nem jártak volna el helyesen, akkor is és utána is, akkor a magyarság elállt volna mellőlük, nem élvezték volna a magyarság bizalmát. „Nem lehet két évtizeden keresztül félrevezetni a romániai magyarságot.” A külpolitikai nyomásgyakorlás eszközét nem adta fel az RMDSZ.

(Valótlanságok?)

Ami a valótlanságokat illeti, nem bánnám, ha Borbély László konkrétan megnevezné azokat. Egy dokumentumgyűjteménynek, mely módosítás nélkül közli egy adott kérdésben megnyilatkozók interjúit és esszéit nem feladata a korrekció, de ettől függetlenül a kötet szerkesztése és végső korrektúrája során nem találkoztam valótlan állításokkal.

A külpolitikai nyomásgyakorlás eszközét 1996-ban az RMDSZ feladta, mint ahogy az autonómiáért való tényleges küzdelmet is. Az RMDSZ-politika legfőbb haszonélvezője a román nemzetállam volt, mely úgy integrálódhatott az európai struktúrákba, hogy az erdélyi magyarság sorsának rendezése érdekében semmit nem tett azon kívül, hogy maga mellé emelte a kormányba az RMDSZ-t. Az RMDSZ pedig vállalta a Neptun-ügy mintájára az etnodiszkriminatív román politika legitimálását miniszteri, államtitkári és igazgatói pozíciókért cserébe. Nem várhatjuk a magyar érdeket súlyosan sértő politikai paktum egyik illusztris szereplőjétől, hogy ezt elismerje és ne beszéljen mellé.

A modern politikai kommunikáció legfőbb problémája, hogy a választópolgár előtt a valós szándékokat leplező, az egyéni érdekmotiváltságot elfedő, a közösségi érdeket sértő álláspont éppoly racionális felvértezettséggel jelenik meg, mint a valóságot tükröző, a nemzeti érdekekkel ténylegesen konvergens, jövőbe mutató álláspont, s csak igen kevesen képesek elválasztani az ocsút a búzától.

(A közösségi érdekek és azok felismerése)

Végül érdemes részletesen górcső alá venni azt az álláspontot, hogy meg lehet-e téveszteni egy nemzeti vagy politikai közösséget hosszú távon a saját érdekeit illetően.

E kérdés átvezet egy másik problémához éspedig ahhoz, hogy a választók milyen mértékben képesek felismerni saját érdeküket, hogy helyálló-e a liberális demokrácia azon alaptétele, hogy a politikai testet alkotó állampolgárok zöme racionális, döntőképes, tisztában van saját érdekeivel s így felelős döntést tud hozni a választásokon?

Ha e tétel igaz lenne, akkor nem kellene kivenni a népszavazási kérdések közül az adóval kapcsolatos ügyeket. Az egyéni érdekkövetés nem mindig mutat a közösségi érdekérvényesítés irányában. Jó példa erre 1918 késő ősze, amikor a közösségi érdeknek megfelelő magyar politikai cselekvés az lett volna, ha az ütőképes, zömmel harcedzett katonákból álló, s az ellenség földjén állomásozó csapattesteket átszervezik az ország történelmi határainak védelmére, a szabadkőműves dominanciájú Károlyi-kormány mégis a leszerelés mellett döntött, a tömeg ujjongása közepette. Innen egyenes út vezetett az ország két harmadának elvesztéséhez.

Alois Schumpeter osztrák közgazdász-politológus írja, hogy a közakarat nem a demokratikus politikai folyamat hajtóereje, hanem annak végterméke. Más szóval a közakaratot a pártok teremtik meg politikai marketing útján. S miként a mosóporok közül is a fogyasztó azt választja, melynek meggyőzőbb a reklámja, tehát mely mögött jellemzően nagyobb tőke áll s nem azt, mely hatékonyabban mos, a választók zöme is azt a politikai gárdát választja, melynek reklámja, marketingje ügyesebb, rafináltabb és erőteljesebb.

(Az elit felelőssége)

A nemzetek egymás közti vetélkedésében azon közösségek jutnak versenyelőnyhöz, melyek politikai elitje elkötelezett a közösségi célok érvényesítésének kérdésében és egyben képes is erre. S melynek elitje akár politikai kockázatot is vállal szükség esetén a köz érdekében, a népszerűtlen intézkedésektől sem riad vissza s cselekvéseit nem elsősorban a négyévenkénti választás motiválja, hanem a nemzetszolgálat.

1996-ban az RMDSZ vezetés előtt két út állt. Az egyik a könnyű népszerűség- és pozíciószerzés útja, a Neptun-logikájú kormányzati szerepvállalás. A másik a nehezebb, de távlatosabb: az autonómia útján való megmaradás. Miként Eva Maria Barki, Csapó József és Borbély Imre mellett a minap zárult EMI táborban Bodó Barna is kifejtette: kormányon belül képtelenség autonómiát kivívni, hiszen épp a kormány által is képviselt és gyakorolt államhatalomból kíván közösségünk részesedni.

Az autonómia útját járni, megszervezni a közösséget, az erdélyi magyar társadalmat, elérni a mindennapi életben a többségtől való minél kisebb függési fokot, s emellett minden politikai energiát az erdélyi kérdés nemzetköziesítésére fordítani: ez nehezebb lett volna és népszerűtlenebb is. De lett volna távlati esélyünk a fogyatkozásunk megfékezésére. Az autonómia-politika mellett álltak a történelmi egyházak, a civil társadalom, a sajtó egésze és az akkor még egységes politikum.

Ehelyett az elit engedett politikai szirénhangoknak s a jó esetben az erdélyi magyar társadalom morális állóképességének megőrzését, az értékiránytűk nemzedékek közötti átörökítését, a többségi elnemzetlenítő, tudatmosó törekvések ellensúlyozását szolgáló tájékoztatáspolitikát átépítette a legfontosabb közösségi célokat feladó, önsorsrontó politikájának legitimálására.

Ahogy könnyebb volt 1918-ban a „béke” mellett szónokolni, amikor három oldalról fenyegette ellenséges támadás az országot, ahogy népszerű és könnyű Európa-szerte ma is a globalizmus, a fogyasztói társadalom jelszavait szajkózni a politikai korrektség idiómáját követve, úgy könnyű a lassan száz éve a többség által nyomorgatott közösségben is a hatalommal való megegyezés mellett síkra szállni. A választók nagy része vevő erre, lásd a Bugár Béla-féle felvidéki szörnypártot, a Híd-Most nevű szlovák-magyar képződményt, melynek elnöke odáig megy az önfeladásban, hogy nyíltan kimondja, nem lát problémát abban, ha magyar szülők szlovák iskolába íratják a  gyermekeiket, s azzal kampányol, hogy az MKP-vel ellentétben ők NEM akarnak autonómiát.

Az erdélyi magyar politikai elit közös felelőssége, hogy a pártcsatározások közepette mi ne juthassunk ide. Ehhez viszont közös nemzeti minimumra, közös múltértelmezésre és közös jövőképre lenne szükség. S nem arra, hogy egy többszázezres lélekszámfogyással járó, közösségi szempontból megbukott politikai kurzus origóját, a Neptun-ügyet ma is mintának állítsuk be.

Borbély Zsolt Attila

(A szerző az EMNT alelnöke)

Az írás megjelenik az Erdélyi Napló 2013. augusztus 15-i számában.

 

Aloldal jobb felső szöveg

Tőkés László ünnepi beszédét tartja Bánffyhunyadon, 2013. március 15-én. 

„Olyan emberekre van szükség, akik nem félnek, akik tesznek a szabadságért; a külső szabadsághoz pedig elsősorban az szükséges, hogy az emberek  belül is szabadok legyenek, mivel csak szabad emberek vívhatják ki a szabadságot”.

EMNT-gála, Kolozsvár, 2013. december 14. VIDEÓGALÉRIA